Nem dőlök a kardomba

ITT AZ ÚJ ALBUM! Ezúttal nem új dalokkal, hanem egy gazdag előadói pálya történetével és sok-sok fényképpel. Az exkluzív kiállítású könyvben a Kossuth-díjas énekesnő több olyan történetet elmesél magáról, amelyekről eddig nem tudhattunk. Koncz Zsuzsával régi ismeretségünk okán tegeződünk.

Ország-világBorzák Tibor2018. 05. 26. szombat2018. 05. 26.
Nem dőlök a kardomba

– Minden titkodat elárultad?

– A „mindentől” azért messze vagyunk, de a szerzővel, Zöldi Gergellyel nem is ez volt az elképzelésünk. A fotókkal, mozaikszerűen, szövegekkel kiegészítve számolunk be, főleg a szakmai éltemről. Fölöttébb inspirált bennünket az a tény, hogy rengeteg olyan fénykép van nálam, ami még soha nem jelent meg. A legjobbak közül válogatva a könyvben most a nyilvánosság elé tártunk egy csomót, többnyire a hozzájuk tartozó, rövid történetekkel együtt.

– Nekem néhány fotó különösen „izgalmas”, például amikor fürdőruhában pózolsz Rio de Janeiróban, a tengeren, vagy a Boldizsár Miklóssal kötött házasságod pillanatát megörökítő felvétel, sőt még az első panellakásodban is készültek felvételek...

– Természetes, ha az ember egy dél-amerikai országban – mint Kuba vagy épp Brazília – tartózkodik, mert meghívták énekelni egy fesztiválra, akkor szabadidejét a tenger mellett tölti, ahol fürdőruhát és nem báli ruhát hord. Hogy a Szerelem című lemezemen duettet énekeltem a férjemmel, a maga idején is köztudott volt, még úgy is hogy az ominózus esküvő csak a baráti nyilvánosság előtt történt és nem újságok vagy videófelvételek kürtölték világgá. Ez is hozzátartozik a lemez történetéhez és egy rólam szóló könyvben helyük van. Persze nem viszem túlzásba ezeket, ahogyan a pályám során soha nem jutott eszembe, hogy privát jellegű képeket adjak közre magamról.

– Egyetlen életrajzi könyv jelent meg rólad, 1992-ben. Szerzője, Varjas Endre akkor ezt írta rólad: „Koncz Zsuzsa egy sors, aki szemérmesen bújik a szerepe mögé”. Tényleg?

– Ez így nem teljesen igaz. Dalaim szövegei olyan dolgokról szólnak, amelyekkel én azonosságot vállalok, és ez nem elbújás, hanem ellenkezőleg: a saját gondolataim, érzéseim világ elé tárása. A véleményemet, mindarról amit látok – hiszen nem járok csukott szemmel a világban –, a lemezeim, a dalaim mutatják, és nem érzem szükségét, hogy interjúkban magyarázzam ezeket. A magánéletemről sem nyilatkozom, mert előadó vagyok és nem celeb.

– A könyvben is fejtegeted, hogy aki meg akar ismerni, az a dalaidon keresztül megteheti, hiszen azok többsége rólad szól.

– Pontosan. Tudni lehet belőlük, hogy mi jár a fejemben.

– Ha „egy lány sétál a domboldalon”, vagy „valahol egy lány feketében jár”, az éppenséggel te vagy?

– Még az is lehet.

– Zöldi Gergely ennek kapcsán úgy fogalmaz a könyvben: a dalaid alapján „érzékeny, gondolkodó, laza és vagány ember” vagy. Igazat adsz neki?

– Kedvemre való jelzők, nem is állnak távol tőlem. Ha ő ilyennek lát, nyilván az évek óta tartó beszélgetéseink alapján gondolja ezt rólam.

– Én még hozzátenném a bátorságot, hiszen az is kellett ahhoz, hogy az „áthallásos” dalokat elénekeld…

– Ebben is van valami. De tudod, ezeken nem gondolkodom. Ha készül egy szám, nem az az elsődleges, hogy bátorság vagy vagányság kell az előadásához, hanem az, hogy tetszik vagy nem tetszik. Ha rendben találom, és van hol, akkor eléneklem.

– Mindig tudtál nemet mondani?

– Ha valaminek a helyességéről meggyőződöm, nem szoktam hezitálni. Nem érdekel, mi történik a „nem” után. Ezt az individuális szabadságot a szakmával kapcsolatban megengedem magamnak.

– Ma már csak azt csinálod, amit hozzád közelinek tartasz?

– A kezdeteket leszámítva ez mindig is így volt, és ezt el is fogadták tőlem.

– „Csak magammal vagyok kritikus” – szoktad mondani.

– Ami azt illeti, főként önmagammal szemben vagyok szigorú. Másokat nem szokásom nyilvánosan kritizálni – és ezt már nem is fogom megtenni –, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne határozott véleményem róluk. Az igaztalan dolgok előbb-utóbb oda kerülnek, ahová valók, konkrétan a szemétdombra. Hiszen úgy van az, hogy a megszólalás tartalma leginkább a nyilatkozót minősíti.

– Zsuzsa, tudod, hogy a magyar történelem része vagy? Nemrég az orosházi városi múzeum kiállításán láttam egy helyben készült koncertfotódat a szocializmus időszakát bemutató tablón. Meglep?

– Ha az ember elég hosszan él, bizonyos mértékben képviseli is a kort, amelyben valamilyen szerepet játszik. Amikor a Corvina Kiadó bemutatta a könyvet a sajtónak, ők is megjegyezték, hogy a magyar popzene hőskora, mint kordokumentum, része a közelmúlt magyar történelmének. Ezt el kell fogadnom.

– Ez vonatkozik azokra is, akikkel együtt indultál. Közéjük tartozik Bródy János, aki Bordódi Kristóf „álnéven” tűnik fel egyik dalodban.

– Ilyen kis szakmai „titok” akad néha a dalok mögött, amiről a könyvben úgymond fellebbentettem a fátylat. Miután Bródy nem szólalt fel ellene, így igazat mondtam. Megjegyezném: ha vele nem hoz össze a sors, talán egészen másként alakul az életem. Nem hiszem, hogy komolyan gondoltam volna nélküle is az énekesi pályára lépést. Rádiófelvételeket ugyan készítettem, de ha nincsenek az ő szövegei, majd az Illés együttessel való együttműködés, nem láttam volna értelmét a folytatásnak, mivel a zenén kívül annyi minden más érdekelt akkor is.

– A legendás szerzőpáros másik tagjával, Szörényi Leventével dolgozni nem volt sétagalopp, hogy téged idézzelek.

– Kellemes talán nem, de feltétlenül hasznos volt megismernem azt a koordináta-rendszert amiben ő dolgozott. Tanulságosnak és gyümölcsözőnek is bizonyult számomra, még akkor is, ha a legnagyobb slágereket nem tőle kaptam. Ha az ember szeret valamit és van benne tanulási vágy, akkor mindent szívesen vesz, amitől több lesz. És a zenéről Leventétől sok mindent lehetett tanulni. Amikor pár éve az Aréna 10 jubileumi koncertem közreműködői meghívását visszamondta, nem örültem neki, de nem keseregtem, hanem megoldást kerestem a felmerült problémára.

– Képes vagy a váratlan helyzeteket kezelni?

– Tibor, te is tudod, hogy az élet tele van ilyen helyzetekkel. Készen kell állni a módosításokra, az esetleges kompromisszumokra, mert különben nehéz boldogulni.

– Talán ezért is lett sokrétű és változatos a pályád? Ha végig csak Szörényi-Bródy dalait énekled, bizonyára unalmasabb lett volna… Örülsz, hogy összehozott a sors Bornai Tiborral, Cipővel vagy Gerendás Péterrel?

– Ha nem vagyok nyitott az új impulzusokra, és nem ismerem fel a hasonlóságot, ha úgy tetszik, a „rokonságot” magam és azok között, akikkel az élet összehozott, akkor hiába találkozom bárkivel is. A világgal szembeni érdeklődésem és nyitottságom a pályámra is vonatkozik, ez tesz alkalmassá, hogy felismerjem, kivel is találkoztam.

– Komoly karriert futottál be a németeknél. Nagyon vicces ezen a nyelven hallani a Halász Judit által sikerre vitt Csiribiri című dalt Schiribiri címmel!

– Szeretem Jutka gyermekdalait (köztük a mindkettőnk által énekelt Micimackót, Állatkerti útmutatót) értékesek és tanulságosak. Amikor erről meséltem a német szövegírómnak, érdeklődőnek bizonyult, fel is vettünk párdalt. Az más kérdés, hogy a német közönség annyira nem volt rájuk vevő. De említhetném azokat az itthon kultikussá vált, kényes tartalmú szerzeményeket is, melyek németre fordítva nem adták vissza az általunk félszavakból is megértett finomságokat, üzeneteket. Azt is be kell látni, hiába vagyunk mind európaiak, egy másik nép temperamentuma, szokásai, történelme sokban különbözik a miénktől. Azt gondoltuk, a rendszer ugyanaz, mint a miénk, tehát ők is szerethetik, értékelhetik, de tévedtünk.

– Az jobban izgatta őket, hogy hány centi hosszú hajad…

– Akkor ott, ez különlegesnek számított. Az is igaz, a német közönség már az elején a hosszú hajamról jegyzett meg, miközben jómagam nem gondoltam volna, hogy egy hajviselet tényező lehet, vagy netán mágikus erővel bírna. Egyébként az NDK-ban 83 cm hosszúnak mérték 1974-ben. Amikor 1997-ben levágattam, nem sírtam utána. Azóta is egyik régi barátom őrzi. Volt, aki értéknek tartotta és azt mondta, szálanként kellene elárverezni.

– Visszatérve a németekre: ha nem is tudtak azonosulni a jelképes „sárga rózsával”, idehaza árgus szemekkel figyelte a hatalom a Bródy-szövegeket. Jó néhányat betiltottak, a Jelbeszéd lemezedet bezúzták. Odáig nem fajult a dolog, hogy megfigyelnek, jelentéseket írnak rólad, esetleg lehallgatják a telefonodat?

– Erről nem tudok. Lehet, hogy voltak ilyenek. A rendszerváltás után futólag találkoztam a Nap Tv színfalai mögött Végvári József titkos ügyekkel foglalkozó tiszttel, aki a művészeket figyelte, köztük minket is. Azt mondta: sokat cipelte az én lemezeimet ide meg oda… Egy régi barátunk felajánlotta, hogy betekinthetek a titkosszolgálati iratokba, de nem voltam rájuk kíváncsi. Ami elmúlt, azon minek rágódjak.

– „Európai vagyok, a magyarságom pedig a magánügyem” – nyilatkoztad valahol. Azért áruld el: milyen most a közérzeted?

– Nehéz szembenézni azzal, hogy egy szélsőségesen megosztott országban élünk. Az ősbűnök egyike felszítani a gyűlöletet, de könnyű, mint ahogy a szellemet a palackból kiengedni is az. Visszatuszkolni sokkal nehezebb lesz, pedig feltehetően annak az ideje is eljön majd. Reméljük inkább előbb, mint utóbb!

– Milyen gondolatok kavarognak benned, amikor a mostani tüntetéseken meglátsz egy táblát Miért hagytuk, hogy így legyen-felirattal?

– Táplálhatja a szerzők, akár az előadók hiúságát, hogy a kérdés semmit nem vesztett aktualitásából, másfelől pedig nagyon szomorú, hogy még mindig ez van.

– Legutóbbi nagylemezeden erős üzenete van a Történelmi lecke fiúknak című Ady-versnek is. Nem lett belőle bajod?

– Azért még szabad országban élünk, ahol egy független lemezkiadó kiadhatja azt, amit jónak gondol, akár egy 1911-ben írt Ady-verset is. Én meg elénekelhetem, ha akarom. Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a közszolgálati rádiókban és televíziókban nem tőlem visszhangzik az éter.

– Szomorú lenne, ha még egyszer át kellene élned azt a fajta cenzúrát, amit az 1970-es években már átéltél…

– Az azért nem volt annyira borzasztó. Bennünket nem zsuppoltak ki az országból, nem zártak börtönbe, nem küldtek munkatáborba. Bródy Jánost is felmentették az 1973-as diósgyőri rockfesztiválon történt „incidens” után, a helyett, hogy négy év börtönbüntetést kapott volna, amennyit az okos főügyész kért a bíróságtól.

– Most annyival „megúszod”, hogy nem szerepelsz a közmédiában?

– Mi tagadás, ettől nem dőlök a „kardomba”! Vannak ott olyan felületek, ahol nem szerepelnék szívesen. Tudod, bizonyos helyzetektől jobb távol maradni, mert, ugye, „aki a korpa közé kerül”… Amíg a közönség velem van, zsúfolt házak előtt énekelhetek, és a lemezek is elfogynak, addig nincs okom panaszra. Ami pedig körülöttünk tapasztalható, az nem tetszik, de nem fog örökké tartani. Én meg annyit tehetek, hogy éneklem a dalaimat, és aki meghallgat, talán elgondolkodik ezen-azon.

– Szó sem lehet visszavonulásról!

– Jól esik, amit mondasz… Azért fizikailag nem olyan könnyű, sokat kivesz belőlem egy-egy nagykoncert. Viszont a közönségtől kapott szeretet nagy erőt ad akár a folytatáshoz is, mert velük minden könnyebb! Nekem a közönség az első, ők szavaztak ne a pályára, ők választottak engem. Már az elején sem tudtam a biztatásuknak ellenállni. Most meg már meg sem tehetném.

– Mire készülsz?

– Pillanatnyilag örülök a könyvnek, hálás vagyok a kiadónak, hogy ilyen szép lett, és köszönöm a barátaimnak, hogy kipiszkálták belőlem! Vannak terveim, de azokról majd akkor beszéljünk, ha eljött az idejük.

Ezek is érdekelhetnek