Nyomorban élő asszonyok

Ma Magyarország 15 évesnél idősebb női lakosságának mintegy 17,5 százaléka özvegy. Ahogy a legtöbbjük mondja, képtelenség előre felkészülni arra a magányra, bánatra és űrre, amit szeretett társuk halála hagy maga után. Mindezen nehézségek ellenére mégis ők a szerencsések.

A becslések szerint 258 millió az özvegyek száma világszerte, amelyből 115 millió él mélyszegénységben, nélkülözésben, szenvedve a társadalmi megbélyegzéstől pusztán azért, mert elvesztették férjüket. A Föld nem egy részén, főleg a fejlődő országokban a házastárs halála mai napig sokkal többet jelent, mint a gyász vagy a pénzügyi problémák kezelését.

A nők a megváltozott családi állapotuk, a kulturális és társadalmi hagyományok következtében olyan helyzetbe kényszerülnek, amelyből szinte lehetetlen a kitörés. A magukra maradó asszonyokat kitaszítják, sokukat sógoraik második vagy harmadik feleségükké teszik, tulajdonukat, házukat, földjeiket, sőt gyermekeiket is elveszik.

Feng Miannal Kínában találkoztam. Már akkor megszerettem ezt a mindig mosolygó özvegyasszonyt, amikor először nála reggeliztem. Aznap is húsleves illatára ébredtem, a szállodai szobám ablaka alatti ­kifőzde korán készült a vendégek fogadására. Méretes vaskondérban főtt a csirkeláb, a tojás, és az üveg­tésztát is beáztatták. Az éjszakai eső hatalmas tócsákat hagyott Csengdu utcáin.

Kinéztem a berácsozott ab­lakon, és még mielőtt lementem volna Fenghez, az ébredő város készülődését hallgattam. Ahogy az ­asszony mesélte, négy éve volt özvegy, a vitatott, 1980-as években hozott egygyermekes családpolitikai intézkedésnek köszönhetően csupán egy fia született. Bár a kormány a kezelhetetlen népességnövekedésre remélt megoldást találni ebben a lépésben, végül három évtizeddel később be kellett látnia, a kísérlet sikertelen.

Pusztán annyi változást ért el, hogy az 1,4 milliárd fős népesség elöregedett, és egyre csökkent a munkaképesek aránya. Az egykepolitika megszámlálhatatlan kényszerabortuszhoz vezetett, ráadásul a nemek közötti szelekció erősen megindult, hiszen a legtöbb család fiúgyermeket szeretett volna látni a bölcsőben.

A szigorú intézkedés láthatatlan áldozatai az özveggyé lett nők lettek: ez az új modell alapjaiban rombolta le Kína családi struktúráját. Korábban a házastársaknak három-négy gyermekük is született, akik közül valamelyik mindig gondoskodott a megöregedett, munkaképtelen szülőkről.

Ezzel szemben most az egykén felnőtt generáció a jobb megélhetés reményében a városba költözik, saját családja mellett szüleit, nagyszüleit is támogatja, ami komoly anyagi terhet ró nem egy emberre.

Feng Mian a férje halála után szerencsésnek mondhatta magát. A darabka földjüket jó áron sikerült eladnia, beköltözött fia mellé a tízmilliós Csengduba, és együtt megnyitották kis kifőzdéjüket, amelyet a turistanegyedben működtetnek.

– A hozzám hasonló özvegy nőknek különösen nehéz a helyzetük, mivel munka helyett mi gyermekeket neveltünk, legtöbbünk a házvezetésen kívül semmihez sem ért. Sokan magukra maradva, éhezve, magányosan tengődve csupán a mielőbbi halálban látják a megváltást.

Egészen a XIX. század végéig a nyugati államokban sem volt megoldott az özvegyekről való gondoskodás, ők alkották a legszegényebb és legsebezhetőbb társadalmi réteget, csakúgy, mint az ázsiai vagy afrikai kontinensen. Ezt csupán a nyugdíjrendszer és az özvegyi juttatások bevezetése változtatta meg. Afrika nem egy országa a nyugati mintát követve a jogrendszer átalakításával, a nők egyenjogúságával, az anyagi biztonsági háló kialakításával, valamint a nemzeti, illetve a nemzetközi szervek segítségével lassan ugyan, de a változás útjára lépett.

Hatalmas porfelhőt húzott a busz maga után, amikor az ugandai sofőr rátaposott a fékre, és megállt a fővárostól, Kampalától negyven kilométerre fekvő, isten háta mögötti falu határában. Leszálltam a járműről, hátizsákomat a földre dobtam, úgy vártam helyi kísérőmet, Joan Mlalazit. Joan csak egy volt azok közül az özvegyasszonyok közül, akikre férjük halála után tíz gyerek maradt, és a helyi jogszabályoknak köszönhetően semmit nem örököltek uruk után.

Az ENSZ Nők Esélyegyenlőségi Alap projektjének köszönhetően azonban lehetősége volt arra, hogy a többi, magára maradt asszonnyal megismerkedjen, velük együtt olyan új munkakört tanuljon, amiből ő és családja is megélhet. Ma a hazai és nemzetközi szervezetek támogatásának köszönhetően nem egy faluban sikerült az asszonyokat bevonni a kézművesség kitanulása mellett a mezőgazdasági munkálatokba, így sokan kecskék tartása mellett gyöngyékszereket, kézi szövésű anyagokat árulnak.

Indiában a becslések szerint 40 millió özvegy él, többségük elképzelhetetlen nyomorban.

Bár az özvegyek „önkéntes” máglyahalála, a sati 1829 óta illegális szertartásnak minősül, a legtöbb asszony sorsa a férj elvesztésével így is megpecsételődik. Az indiai társadalom babonás hitvilága úgy tartja, hogy a férj korai halálát a feleség múltbéli bűne okozza. Mivel az egyedül maradó asszony átok, balszerencse hozója, a feleslegessé váló anyák, anyósok legtöbbjét a család évszázadok óta Vrindávanba, India egyik legszentebb városába száműzi, de sokan a megaláztatások, a prostitúció és a koldulás elől menekülve érkeznek ide önként.

Az özvegyek pontos számát senki sem tudja, egyesek szerint két-háromezer fő, míg mások ennek ötszörösére tippelnek. Elég csak egy kis időt eltöltenünk a macskaköves utcák között sétálva, és máris belebotlunk ezekbe a hófehér, durva szövésű száriba öltözött szomorú asszonyokba, akik alamizsnát remélve énekelnek a templomokban. Van köztük olyan, aki több ezer kilométert tett meg, hogy Vrindávanban végre nyugalmat leljen, mert tudja, bár fizikailag életben van, társadalmilag halottnak tekintendő.

A szokásnak megfelelően hajukat tövig vágták, színes szárijukat levetették, ezzel jelképezve női vonzerejük elmúlását.

– Az utcán kellett aludnom, mivel még a saját családom sem fogadott vissza a férjem halála után – mondta Gosh Rajesh, Vrindávan özvegyeket felkaroló csoportjának, a Maitrinek az egyik tagja. – Apám szerint szégyent hoztam a fejükre, mert nem gondoskodtam kellően a jóval idősebb uramról, azért lett beteg. Tizennyolc éves voltam, amikor a szüleim hozzáadtak, ő ötven és elvált. Egyetlen lányom a karjaim közt halt meg, éheztünk, fáztunk, mégse esett meg rajtunk a szíve senkinek. Az ő halála után döntöttem úgy, hogy eljövök Vrindávanba.

Az évszázados hagyomány mára leginkább a vidéki területeken maradt fenn, az asszonyok száműzetését a művelt indiaiak lassan elfeledik, a vrindávani özvegyek is összefogtak, egymást segítve közös otthonokba költöztek, hogy együttes erővel új életet kezdjenek.

A világ 258 millió özvegyéből több mint 1,36 millió fiatalkorú lány, ám valódi számuk valószínűleg sokkal nagyobb ennél. Mind közül ők a legsebezhetőbbek, hisz néhány rövid év alatt kislányból feleséggé és anyává kényszerítik őket, miközben maguk is gyermekek még. A gyermekházasságok gyakorlata a fejlődő országokban, különösképpen Dél-Ázsiában, valamint Nyugat- és Közép-Afrikában a legelterjedtebb.

Az UNICEF, az ENSZ Gyermekalapjának adatai szerint két másodperceként egy újabb kiskorúból lesz menyasszony, aminek az okai mélyen gyökereznek, régiónként, közösségenként is nagyon eltérőek lehetnek. A fiatal leányok családja sokszor abban hisz, hogy a korai házasság megvédi gyermeküket a szexuális kizsákmányolástól, ezek a feleségek engedelmesebbek, de rengeteg szülő a nélkülözés, a kilátástalan szegénység megszűnését látja a frigyben.

Nudzsúd Ali, jemeni kislány 2008-as története zajos visszhangot váltott ki a nemzetközi sajtóban. Mindössze kilencéves volt, amikor a szülei hozzákényszerítették a harmincas éveiben járó Faez Ali Tha­merhez, aki rendszeresen verte és megerőszakolta. A kislány végül minden bátorságát összeszedve, apja második feleségének tanácsára, két hónappal az esküvő után elszökött.

Egy reggel, azzal az ürüggyel, hogy kenyérért megy, buszra szállt, és a bíróságra menekült, abban a reményben, hogy kérését meghallgatják: el akar válni a férjétől. Félnapos várakozás után végül egy bíró észrevette az épületben üldögélő gyermeket, ideiglenes menedéket biztosított neki, majd az apát és a férjet egyaránt őrizetbe vetette. Nudzsúd könyvet is írt történetéből, a hazájában és megannyi muszlim hitű országban máig élő hagyományokkal és ősi törvényekkel való bátor harca az egész világot megindította.

Noha az özvegyekkel való bánásmód mélyen gyökerezik az adott ország kultúrájában, a világ változásával ezek a gyakran kegyetlen szokások is módosulni látszanak.

A nepáli társadalom szerkezetében például az 1996–2006 között dúló háború után nagyobb átalakulások történtek, mint az elmúlt ezer év alatt. Hiszen a férfiak távollétében a család és a közösség csupán a nőkre támaszkodhatott, akik nemcsak a földeken állták meg a helyüket, de sokan rendőrökké vagy tuk-tuk vezetőkké váltak, sőt nem egy építkezésen vagy autószerelő-műhelyben vállalt munkát. Mindez nagyban hozzájárult az asszonyokkal való bánásmód gyökeres megváltozásához és a nepáli özvegyek tiszteletéhez.

Nepál mellett a mexikói nők is kezükbe vették sorsuk irányítását. Az elmúlt években a kábítószerhez kapcsolódó erőszakos bűncselekmények elterjedése következtében sokuk özveggyé vált. Xaltianguis, Mexikó egyik legveszélyesebb városától, az egykori turistaparadicsomtól, Acapulcótól 50 km-re fekvő település két évvel ezelőtt még a gyilkosságok, emberrablás és zsarolás Mekkája volt – mára azonban elszánt női lakosai megelégelték a rettegést.

Felfegyverkeztek és szövetségbe tömörültek, hogy szembeszálljanak a helyi drogkartellel, méghozzá a hivatalos szervek segítsége nélkül.

Az asszonyok összetartása, az új, csak nőkből álló, választott családok összekovácsolása, emberi jogaik elismeréséért folytatott küzdelem példát mutat nem egy országban. Ám valódi változást az özvegyek életében a társadalmi szokások gyökeres átalakítása és az özvegység mint természetes állapot elfogadása fog hozni.