Önvezető, de hova?

Elképesztő videót láttam a minap. Az egyik leghíresebb autómárka gyárába nézhettem be, ahol csakis robotok tették a dolgukat. Illesztettek, forrasztottak, rögzítettek, be- és kiemeltek, forgattak, összenyomtak – precízen és szinte követhetetlenül.

Ország-világBudai Horváth József2019. 01. 10. csütörtök2019. 01. 10.
Önvezető, de hova?

Az egyszerre ámító és ijesztő folyamat végén aztán megjelent néhány szakember, akik főként a kocsi belső terének borításait szerelték be, illetve az ajtók csukódásának ellenőrzését, a végső csinosítást, továbbá elkészülte után a kipróbálását végezték el.

Talán nem is rökönyödtem volna meg, ha nem olvasnék naponta az autósokat fenyegető legújabb „vívmányról”: az önvezető autóról. Meglehet, az állandó ígérgetés ellenére is csak úgy másfél évtized alatt fogják elárasztani az utakat. Számomra már az önvezető troli, metró, vonat is eléggé ijesztő lehetőség. Ma még nem hiszek abban, hogy az emberi agy képességeit bármiféle matematikai modellezéssel betáplálhatjuk a holt anyagba – hacsak nem lesz nagyon is élő az a valami, ami a helyünkbe lép…

Persze leginkább azért berzenkedem, mert e találmánnyal elcsenik tőlem az autózás sava-borsát, azaz hogy én vezethetem az autót, ami – ha a közlekedőtársak hagyják – igen kellemes foglalatosság. Persze ehhez tekergetnem kell a volánt, bearaszolnom a szűk parkolóhelyre, elzarándokolnom a benzinkúthoz, s uram bocsá’, megragadnom a töltőpisztolyt, majd a kasszánál fizetnem. Bevallom, ma még semmi kedvem valamilyen tudományos-fantasztikus örökös szappanopera kényszerű szereplőjeként egy tőlem idegen, gépies világ részévé válni. Persze aki utazás közben is csak a telefonját bújja, társaival beszélget, filmet néz, behunyt szemmel zenét hallgat, számára megváltást hoz a találmány.

Hogy milyen gyorsan veszi majd át a hatalmat, az két dologtól függ. Egyrészt az árától, ami nyilvánvalóan jó ideig nem lesz túl alacsony. Rengeteg drága fejlesztés és nyersanyag kell hozzá, illetve a kényelmi felszerelés sem lehet fapados, hiszen minden az utasok komfortérzetét, gyors célba érését szolgálja. A másik próbakő a biztonság. A mozgó autó „agya” környezetében érzékeli a változásokat, azokat továbbítja a központi vezérlőnek, majd megérkezik a parancs, hogy a kocsi mit tegyen az adott szituációban. Hogy ebben hány milliárd hibaforrás rejtőzik, azt majd a komputerek kiszámolják, s – remélhetőleg a kiszűrésükkel és a korrigálásukkal egy időben – megoldást is kínálnak. S ha ez mind bakfittynek is tűnne, még valami: ma szinte nincs olyan technológia, amit az erre szakosodott eszelősök vagy bűnözők ne tudnának – ha ideiglenesen is – az uralmuk alá hajtani, és ezzel a működését befolyásolni. S itt nem arról beszélek, hogy valamilyen csirkefogó éppen azt az aranyos kis önvezető kocsit akarja a fának irányítani, amiben többedmagammal én is bent csücsülök…

Szóval, engem nem kecsegtet, hogy a mindent uraló „központi agy” a lehetséges összes információ birtokában milliárdnyi ember közlekedését intézi, irányítja, hangolja össze, s a végén gyengéden felszólít: „Tisztelt Utastársunk, ön az úti céljához, íme, megérkezett. Legyen szíves kiszállni!”

Amíg képes leszek a pedálokat lenyomni és a volánt forgatni, jól elleszek a kedvenc járgányomban, s a túlélőtúrám végén leparkolva elégedetten állapítom meg: ezt az utazásomat is baj nélkül teljesítettem…

FOTÓ: HYUNDAI

Ezek is érdekelhetnek