Azt mondja, minden ember, aki tisztában van azzal, hogy mi a hivatása, az előbb vagy utóbb megtalálja a helyét az életben. Vagy mégse? Őze Áronnal, a dunaújvárosi Bartók Színház igazgatójával beszélgettünk szerepekről, felelősségekről és lehetőségekről.

Őze Áron: „Egy színész sohasem önmagának játszik”

– A Bartók Színházban meghirdette a Mosoly évadát. Miért éppen mosoly?

– Mosolyogni sokféleképpen lehet: kínból, teli szájjal, fáradtságtól, hamiskásan, örömből, de úgy vagyok ezzel, hogy ha már kis időt eltöltünk ezen a Föld nevű bolygón, akkor azt miért ne tehetnénk derűsen, mosolyogva. Még akkor is, ha olykor úgy érezzük, nincs is rá okunk. Másrészt van ebben egy kis személyes érintettség is. Negyvenkilenc éves vagyok, és ez a kor számomra sorsfordító. Mellbe vert ugyanis a felismerés, hogy ennyi évet élt apám. Őze Lajosnak ennyi adatott meg. Színész volt, színész lettem én is, miközben tudom, más sors az övé és más az enyém. De most érzem csak igazán, milyen fiatalon távozott az élők világából.

– És most együtt akar mosolyogni az édesapjával?

– Jó volna röhögni vele, nevetni, kacagni egy csomó mindenen. Amikor Dunaújvárosba kerültem mint színházigazgató, meghirdettem a Bizalom évadát. A bizalom ugyanis a színházai szakma alapja. A nézők is bizalmat szavaznak, amikor jegyet vesznek vagy bérletet váltanak. A második évadom a Szolgálat nevet kapta, mert a bizalmat meg is kell szolgálni. A harmadik évad a Családé lett, mert a színház mindenkié, gyerekeké, szülőké és nagyszülőké. Most pedig eljött a Mosoly évada. De ebben benne van az is, hogy talán több méltósággal kellene viselnünk a ránk váró kihívásokat és feladatokat, és most nemcsak a színházra, hanem a mindennapi élet dolgaira is gondolok.

– Miért, mi hiányzik a mindennapokból?

– Valahogyan minden egyre szűkebbé és lebutítottabbá válik. Az emberek hajlamosak fekete-fehérben gondolkodni, egyre többen látják vagy láttatják szürkének az amúgy színes világot. A hétköznapokból kikopik a mosoly, eltűnik a finom, intelligens humor, helyére benyomul a gúny, a gúnyolódás. Halványul a méltóság. Mensáros László, akit fiatalon az egyik színészmesteremnek tudhattam, egyszer az mondta, hogy fiam, mindig azok társaságát keresd, akikben megvan a nagyvonalúság. Az ugyanis érett személyiséget, bölcsességet feltételez. Ma viszont ilyen embert sem könnyű találni. A legtöbben azért robotolnak, hogy ki tudják fizetni a számláikat, a hiteleiket; a vesszőfutásban pedig bárki kiszolgáltatottá válhat.

– Ön kiszolgáltatott?

– Valamilyen szinten bizonyosan. De az egész színházi szakma kiszolgáltatott: nézőknek, bevételnek, támogatásoknak, költségvetésnek, bizottsági üléseknek. Éppen ezért nem mindegy, hogyan éljük meg mindezt. Mert lehet úgy is, hogy görcsölünk és befeszülünk, de lehet úgy is, hogy a legjobb tudásunk szerint tesszük a dolgunkat, és közben megtanuljuk felülről és kicsit kívülről látni önmagunkat.

– A mosoly vajon mennyire őszinte akkor, ha az ember azért hajt, hogy kevésbé legyen kiszolgáltatott? Ön sem csupán direktor, hanem rendez, színpadra áll, filmekben szerepel, szövegkönyveken dolgozik.

– Senki nem mondta, hogy a szakmánk egyszerű. Nem könnyű nemet mondani valamire úgy, hogy lehet, legközelebb másvalakit hívnak szerep- vagy munkaajánlattal.

színész, színház, hivatás, aikidó,

Őze Áron. Fotó: Németh András Péter

– Nem csak színész és direktor, hanem fekete öves aikidogyakorló is. A harcművészetben mi vonzza?

– A mentalitás, a pozitív életszemlélet. Segít a koncentrálásban, magabiztosságot ad, és mindemellett jó kondícióban tart. De ebben húsz év munkája van. Több ez, mint harcművészet: maga az élet, ahol nem biztos, hogy az a legnagyobb mester, aki eldobja a másikat, hanem az, aki ügyesen esik, és képes hamar talpra állni.

– A Pesti Magyar Színház vezetését anno jelentős tartozással vette át, majd miután ledolgozta a hiány jókora részét, távoznia kellett onnan. Azt például hogyan élte meg?

– Nehezen. De ez is benne van a pakliban, ez is a kiszolgáltatottság része. Ám ilyenkor nem az a jó megoldás, hogy nekiállunk kifaragni a saját mellszobrunkat, mondván, pedig milyen remek művészek vagyunk. Ez nem vezet sehová. Szemben a megújulás lehetőségével, ami a szakmánkban majdhogynem kötelező. Úgyis mondhatnám, hogy ez szent felelősség. Mert egy színész soha nem önmagának játszik. Ahogyan egy színidirektor sem önmagának építi a színházat. Ezzel pedig illik tisztában lenni. Talán nagyképűen hangzik, de az én utam az, hogy játsszak, rendezzek, színházat vezessek. Ezt onnan tudom, hogy indulhattam volna másfelé is, hiszen faipariba jártam, szabadidőmben ma is bármilyen asztalosmunkát elvégzek, de minden ösvényem a színház felé vezetett. Mert nekem ez a hivatásom, és tudom, hogy minden ember, aki tisztában van azzal, mi a hivatása, az előbb vagy utóbb megtalálja a helyét az életben.

– Fővárosi, tabáni fiú, ma is ott lakik, ahol felnőtt. Életének két nagyon fontos epizódja mégis vidékhez köti. Kecskeméthez, ahol egy színpadi szerep majdnem „felzabálta”, és Dunaújvároshoz, ahol színházdirektorként is gyakorolhatja hivatását.

– Hosszú az út a két város között. Dunaújvárosban felelősséggel tartozom társulatnak, szakmai és műszaki stábnak, támogatóknak és nézőknek. A hivatásomnak. De volt időm megtanulni, hogyan kell ezt csinálni, és mindig akadtak olyanok, akik segítettek ebben. Kecskeméten mást is tanultam. Megéltem, megtapasztalhattam azt, hogy egy színész meddig merülhet el egy szerepben. Norman Bates szerepét játszottam Bloch Pszicho című darabjában, és a vége majdnem az lett, hogy felhagyok a színészettel. Miközben ma is azt mondom, hogy Bates alakját csakis úgy érdemes megformálni, ha a színész testileg-lelkileg elmerül a szerepben. Ám abból vissza is kell térni a hétköznapokba. Anno sokat küzdöttem ezzel, és ezért is van az, hogy ebben a témában ma már a színpadról is szeretnék megszólalni.

– Mennyit akar elmondani erről?

– Mindent. Az önpusztító művészetre ugyanis számos példa akad. Köztük az édesapámé és sok barátomé, kortársamé. Balkay Gézáé, Ternyák Zoltáné, Szakácsi Sándoré, Latinovits Zoltáné. Sorolhatnám. Mindehhez a tragikus körülmények között elhunyt Latinovits Zoltán Ködszurkáló című írásgyűjteményét vettem alapul. Fontosnak tartom azt, hogy beszéljek erről, hiszen a csoda, amivel ezek az emberek megajándékoztak bennünket, a művészetük csúcsát jelenti – és amibe bele is haltak. A kérdés csak az: megéri-e, vagy elegendő volna kicsit csalni a csodát? A darab címe, amin évek óta dolgozom, ma már Perczel Enikő dramaturggal, Ködszurkálók. Így, többes számban. Azokról szól, akik művészetük erejével elvették önmagukat tőlünk.

– Attól fél, hogy ön is az édesapja sorsára jut?

– Ettől soha nem féltem, mert ugyan Őze vagyok, de Áron. Ehhez viszont meg kellett találnom a saját utamat. Azt, hogy miben nem vagyok Lajos, és miben Áron. Miközben engem valahogy mindig megtaláltak az önpusztítók, de az is lehet, csak én vonzódtam hozzájuk. Nem várt gyerek voltam, a bátyámmal kemény nevelést kaptunk. Édesapánk emléke olyan, mint egy 380 voltos, örökös és feszült vibrálás. Édesanyánk volt az, aki folyamatosan próbálta ezt oldani. Gyerekként megélni riasztónak tűnt, felnőttként árnyaltabb a kép.

– Mi változott meg, amikor az édesapja meghalt? Ön akkor 14 éves volt.

– Apu akkor már nem lakott velünk, de messze nem volt vasárnapi apuka sem. Lehettünk vele, az életünkben ugyanakkor már nem volt jelen. Amikor meghalt, nem az elvesztését éltem meg, hanem az önsajnálatot. Áldozat lettem. Lett egy halottam. Az iskolában felkiáltójelet tettek a nevünk mellé, ami azt jelentette, hogy problémás hátterű. Nem mintha előtte ne lettünk volna azok.

– Ezért is tanult először asztalosnak?

– Nem. Érdekelt a fa, a természet, és ez ma sem változott. A szereplés kezdetben azért vonzott, mert olyankor mindig engem néztek a lányok. Idővel fontosabb lett a szerep, amit játszok. Ma pedig vallom, hogy a legnagyobb felelőtlenség az, ha a nézőket úgy ültetjük két-három órán át a nézőtéren, hogy a színpadon nem történik semmi. A dunaújvárosi Bartók Színházban ezért is törekszünk arra, hogy mindig olyan drámai, szatirikus, zenei vagy táncos darabokat állítsunk színpadra, ami a nézők lelkében elindít valamit.

– Például egy mosolyt. Az édesapjával ma min mosolyogna leginkább?

– Azon, hogy mennyi mindenben igaza volt. Nagyon hiányzik. Apu a legnehezebb pillanatokban is hiteles ember tudott maradni, az önpusztításban is. Rengeteget tudna nekem segíteni, ahogyan én is neki. Tényleg jókat röhögnénk a világon és önmagunkon.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.