Rejtett üzenetek képbe komponálva

A XIX. század a magyar polgári nemzetállam kialakulásának időszaka volt. Ugyan 1848 előtt is megnyilvánult a művészetekben a nemzeti öntudat erősödése, ez a folyamat a forradalom és szabadságharc után indult meg igazán. Az osztrák cenzúra miatt leginkább szimbólum­rendszereket használva születtek felejthetetlen alkotások. A Magyar Nemzeti Galéria művészet­történésze, Prágai Adrienn Terézia kalauzolta a Szabad Föld olvasóit.

Ország-világVarga Attila2020. 03. 15. vasárnap2020. 03. 15.
Rejtett üzenetek képbe komponálva

A nemzeti érzelmek határozott megnyilvánulása nem volt tanácsos, és a politikai nyomás miatt nem lehetett 1848-cal foglalkozni, ám a művészek folyamatosan olyan témákat kerestek, amelyekben mindez megnyilvánulhatott. Az úgynevezett történelmi festészet legismertebb alkotásai a Magyar Nemzeti Galériában három teremben láthatók.

– A politikai szorítás nem tette lehetővé a szabadságharcot ábrázoló és nyíltan osztrákellenes művek létrejöttét, ám a ’48-as téma a történelmi festészetben, a zsánerképekben és a portrékban mégis kifejezésre juthatott. A nemzeti és függetlenségi törekvések közvetlen vagy burkolt kifejezésére a történelmi festészet adott alkalmat a festőknek.

Így jöhettek létre a történelemből vett jeleneteken keresztül a nemzet nagyságát, egységességét és a társadalmi haladást bemutató festmények, valamint a nagy nemzeti tragédiákat megjelenítő alkotások.

A művészettörténész szerint a korszak egyik legmerészebb képe Ujházy Ferenc Búsuló honvéd című alkotása, amely a forradalom leverését követő évben, 1850-ben készült. A sírkőnek támaszkodó honvéd alakjában a forradalom leverése miatt érzett gyász és megrázkódtatás összpontosul. A képen a forradalom különböző ismertetőjegyei jelennek meg: a zászló, a törött kard, valamint a sírfelirat, melyen az áll: „harcotok a népek harca”.

Ujházy Ferenc: Búsuló honvéd

A Hunyadi-téma igen népszerű volt a század történeti festészetében, gyakori ­Hunyadi László búcsúzásának és haldoklásának motívuma – idetartozik Madarász Viktor 1859-ben festett, Hunyadi László siratása című képe. A fiatal és tapasztalatlan V. László király elfogatta a Hunyadi testvéreket, majd az akkor 26 éves Lászlót lefejeztette, öccsét, Mátyást pedig fogságba ejtette.

A festmény drámai hatású előadása a szabadságharc bukása miatt érzett nemzeti gyász szimbólumává vált, amelyben a nemzethalál itt szakrális témával, a Krisztus siratása kerettémával kapcsolódik össze. Az 1848-ra való utalás Madarász Viktor művein gyakori: Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt, a kivégzést ábrázoló Dózsa népe, a Thököly álma és mindenekelőtt a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című képein fogalmazza meg a gondolatkört.

Ez utóbbi mű esetében a szakirodalom is említést tesz arról, hogy a festő összeütközésbe került a cenzúrával, mivel az üvegablakra a császári címer kétfejű sasát festette, s a képet csak e nélkül engedték kiállításra, így a címert átfestette, helyét egy mértani ábra foglalja el.

Székely Bertalan 1860-ban festette meg a II. Lajos holttestének megtalálása című festményét, s a művészettörténész szerint a műalkotás szimbolikája erősen utal az elvesztett nemzeti függetlenség kérdésére. Az 1526-os mohácsi csatában elhunyt II. Lajos király, akinek testét a földből ásták ki, a nemzet halálát testesíti meg, Székely Bertalan képe pedig ezzel nemzeti sorsképnek tekinthető.

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása.

A forradalom és szabadságharc után a festészetben megnőtt a függetlenségi harcok ábrázolásának száma, így a törökök elleni függetlenségi háborúk is kedvelt képtémává válnak. Közülük az egyik legismertebb Wágner Sándor Dugovics Titusz önfeláldozása a nándorfehérvári csatában 1456-ban című alkotása.

A művészettörténész Munkácsy Mihály Siralomház című, 1870-ben keletkezett festményére hívta fel a figyelmet. Az 1850-es évektől kezdődően vált népszerűvé Magyarországon a betyárkultusz, amely a császári katonai szolgálatot megtagadó, a forradalom leverése után a pusztákban bujdosó szegénylegények életéből eredt. Munkácsy Düsseldorfban festett képe e betyártematika romantikával kevert, realista szemléletű ábrázolása.

Munkácsy Mihály: Siralomház.

Az elfogott és halálra ítélt betyárt kivégzése előtt meglátogathatták rokonai, ismerősei, ezt a jelenetet láthatjuk a festményen.

Hasonlóan hazafias festmény Munkácsy Tépéscsinálók című, 1871-es alkotása. A csatából hazatért sebesült honvéd mankóra támaszkodva meséli élményeit a sebesült katonáknak, kötést csináló lányoknak és asszonyoknak.

Közvetlenül érintettek

- Kiss Bálint, aki főként történeti képeiről és életképeiről ismert, személyesen is szerepet vállalt a szabadságharcban: nemzetőr volt, emiatt 1850-ben haditörvényszék előtt felelt, majd megfosztották Nemzeti Múzeumban betöltött állásától, ahol korábban a képtár őreként dolgozott. - Madarász Viktor pozsonyi joghallgatóként jelentkezett a honvédseregbe, és hadnagyi rangig jutott. Ő a Dózsa népe című festményét 1868-ban festette, s ez a mű elsőként mutatja be a népet mint történelmi erőt.

Mulatságra készülő képhez sétálunk oda, éppen külföldi turisták beszélgetnek az alkotásról. Több a mondanivalója – nekünk, magyaroknak.

– Az életképfestészet úgy válik a szabadságharc emlékezettörténetének részévé, hogy egy általános történésbe, zsánerjelenetbe sűríti a nemzeti gyász és a nemzettudat szimbolikáját. Canzi Ágost Szüret Vác környékén, 1859 című képe nagy sikert aratott a bemutatásakor, mert a nemzeti függetlenség kérdését és a nemzeti öntudatot hangsúlyozta a magyarságra jellemző táncok, szokások és a nemzeti színek ábrázolásával.

Canzi Ágoston: Szüret Vác környékén, 1859.

A művészettörténész szerint ebben az időszakban a tipikusan magyar táj, a gémeskúttal ábrázolt alföldi puszta vagy a historizáló várábrázolások romantikus hegyi tájai is a nemzettudat erősödését mutatják. Az alföldi táj nemzeti jellegét adják például a képarányok, a horizont elhelyezkedése és a jellegzetes motívumok; az ilyen képek ihletője egyértelműen Petőfi Sándor költészete volt.

– A jellegzetes magyar ruházat jelképi erejéhez mérhető a portrék szimbólumhordozása is. A portréfestészetben a forradalom és a szabadságharc jeles személyiségeit és névtelen hőseit egyaránt ábrázolták: a szereplők a függetlenedési eszme megtestesítőivé válhattak, akárcsak a burkolt tiltakozásként viselt Kossuth-kalapok.

Apropó, ruházat! A szá­zad közepétől kezdődően más ruhadarabok is e szimbolikához kapcsolódtak, mint a Petőfi-gallér, az atilla és annak rövidebb változata, az árpádka, a kettős ujjú kazinczy, a magas állógalléros zrínyi, valamint a prémszegélyű dolmány, a csokonai is nagyon elterjedt volt.

Borsos József kezdetben a magyar forradalommal szimpatizált, azonban Bécsbe költözése után érzelmei megváltoztak, és festményein a császári oldal veszteségei és érzelmi megpróbáltatásai jelentek meg inkább. Az 1853-ban festett, Özvegy című festményén a fekete ruhás özvegy jobb kezével egy asztalra támaszkodik, amelyen katonaköpeny, csákó és kard jelzi, hogy az asszony egykor a császári seregben szolgáló férjét gyászolja. Borsos 1853-ban a bécsi Österreichisches Kunstverein kiállításán mutatta be a festményt.

– Ezzel együtt Borsos József megítélése nem negatív, hiszen később a magyar biedermeier festészet meghatározójává vált. Lányok bál után című képe sokak által ismert.

AJÁNLÓ

Március végéig a történelmi képek között megtekinthető a galériában egy bábkiállítás is. A Budapest Bábszínház hetvenedik évadja alkalmával megrendezett, Egymásra hangolva című tárlat anyagai úgy vannak elhelyezve, hogy valamilyen módon reflektálnak környezetük képeire.

Óriási vihart kavart Thorma János Az aradi vértanúk című képe, amely szépítés nélkül, realisztikus eszközökkel egy kivégzést ábrázol, és mindezt 1896-os bemutatásakor, a magyar államiság pompázatos ünnepségsorozata, a millennium ünneplése közepette szerették volna kiállítani.

Ahogyan a szakirodalom is említi, a művet a hivatalos körök nem is engedték be a Műcsarnokba, így a művész a budapesti Wampetics étteremben mutatta be, ahová valóságos zarándoklat indult a kép megtekintésére, világosan jelezve a téma változatlan aktualitását.

Két évvel később Thorma János megfesti a Március 15-e vagy a Talpra magyar! című képét, amely a forradalom indító mozzanatát, Petőfi versének elszavalását örökíti meg mozgalmas kompozíciójával. A festő évtizedekig foglalkozott '48-as témájú történelmi képeivel, állandóan átdolgozva és újrafogalmazva mondanivalóját – Budavár visszafoglalása című, 1912-ben festett képe a '48-as tematika egyik legkésőbbi jelentkezése.

Tehát a szabadságharc elfojtását követően több mint hatvan évig tartott az a korszak, amely '48 forradalmi örökségének tekinthető a festészetben.