Rosszabb a drognál!

ÓRIÁSI VÁLTOZÁSOKAT HOZOTT a mai kiskorúak, fiatalok életében az internet és a közösségi média. Egyre több agresszív hatás éri őket. Egyre gyorsabban nőnek fel – legalábbis látszólag. Elveszett a felhőtlen gyerekkor, és mindez nem pótolható a pillanatok online megosztásának mulandó örömével. Az információ korában a digitális generációkról és a megnövekedett szülői felelősségről is beszélgettünk Tari Annamária klinikai pszichológus-pszichoterapeutával.

Ország-világSzijjártó Gabriella2018. 01. 24. szerda2018. 01. 24.
Rosszabb a drognál!

– Ismerősöm mesélte, hogy a 10 éves fia végigduzzogta a szentestét, mert nem találta a karácsonyfa alatt se a vágyott okostelefont, se a tabletet, se az Xboxot. Normális ez?!

– Abból a szempontból, hogy egy tízévesnagyon tud vágyni, teljesen természetes, azonban a jelenség jól mutatja, már ebben a korban is milyen erejük van a digitális eszközöknek, azoknak, amelyekhez még túl fiatal és éretlen egy gyerek. Meggyőződésem, hogy az információs kor a kicsikkel nagyon kitolt. Mert az nem felhőtlen gyerekkor, ha a társai körében az a szelekciós mérce, ki milyen kütyükön lóg és naponta hány órát tölt az online térben, azon belül is a közösségi médiumokon, Facebooktól az Instagramon át a Snapchatig és ASKfm-ig. Az Y generáció tagjai, azaz a mai harmincasok, a huszonéves Z-k és a legkisebb, 2005 után született alfák egyaránt úgy érzik, folyamatosan jelen kell lenniük – közösségi portálokon, blogokon, hálózatszervezésen alapuló játékokban –, megosztani az életüket. Kezelhetetlen mennyiségű információval vannak elöntve. Értenek sok mindent, de feldolgozni nagyon keveset képesek ebből. Ehhez nem elég érett az érzelmi kapacitásuk. Napi két óra közösségimédia- használat kimutathatóan rontja az érzelmi élet minőségét már 10 éves korban.

– De mikor van egy 10 évesnek napi kétórányi ideje a neten lógni?!

– Például az iskolában a szünetekben nem beszélgetnek, hanem a telefont nyomkodják – ezért jó az a kezdeményezés, ha egy iskola reggel beszedi a telefont. Otthon este nincs közös családi élet, mindenki a szobájában az okoseszközével tölti a szabadidejét. És 10-11 óra előtt nem kerülnek ágyba.

– Ez már betegesnek tűnik...

– A folyamatos online jelenlét kényszere pont olyan függőség, mint bármely más szenvedélybetegség. Az okostelefon vonzása hihetetlen erős, biztosítja, hogy egy pillanatig se kelljen egyedül lenni.

– Mi az üdvözítő út: vegyünk vagy ne vegyünk ilyet a gyereknek?

– Ne engedjünk idő előtt az információs kor, a reklámok és a környezet nyomásának, a későbbiekben pedig szabjunk észszerű határokat a gyerekek internet- és közösségimédia-használatában.
A közösségi portálok közül az Instagram, a Snapchat és az ASKfm a leginkább függőséget okozó oldalak. A fiatalok számára ártalmas az is, hogy az online térben felsejlő csillámporos világban hisznek – amihez képest szürkének, unalmasnak tűnik a realitás, a valódi életük. A közösségi média rivalizációs érzelmeket indít el, és már a legkisebbek is hajtanak a minél több követőért, de ez a folyamatos láttatás és megosztás pont ellenkező érzelmi folyamat, mint amire ebben az életkorban szükségük lenne. Nem az a baj, hogy ez az álomvilág megjelenik. Akár hajtóerő is lehetne, ha valaki ettől szárnyakat kap, és tesz érte, hogy elérje, mondjuk tovább tanul, jobb állást keres. De a kutatások azt mutatják, hogy a többség enerválttá, passzívvá, depresszívvé, perspektívátlanná válik ilyen mértékű nyomástól.

– Elég sötét jövőkép sejlik fel a mai kiskorúak, fiatal felnőttek számára...

– Én derűsebben látom a jövőt: a szülőn múlik, hogy milyen utódot nevel. Igaz, a szülők felelőssége sokkal nagyobb, mint korábban. Megdöbbentő, mennyi szülőnek fogalma sincs arról, mit csinál a gyermeke az internetes közösségi térben, milyen veszélyeknek van kitéve. Márpedig, ha egy szülő nem ismeri az online teret, akkor joggal mondhatjuk róla, hogy egy világ választja el a gyermekétől.

– Ha manapság nagyobb a szülők felelőssége, akkor többet is hibázhatnak.

– Így igaz. Tapasztalataim szerint a szülők első reakciója az elhárítás, az úgynevezett vakfoltképzés: sokkal jobb, hogy a gyerek otthon a kütyükkel játszik, mintha csavarogna.
De a szülőnek határozottnak kell lennie a netfogyasztás korlátozásában. A gyerekek agresszívebben reagálnak, élesebben visszaszólnak, mint egy-két generációval korábban, amitől sok szülő tart. Egy másik jellemző ma a helikopterszülőség, amikor egy szülő mikromenedzseli akár a 30 éves utódja életét, megold helyette mindent. Az Európai Unióban a 18 és 31 év közötti fiatalok majdnem fele él még együtt a szüleivel. Ez a mamahotel-jelenség, aminek érzelmi okai is vannak, nemcsak gazdasági.

– Mégis, hogy kell ma jó fej szülőnek lenni?!

– Nagyon nehéz egyszerre megértőnek, hitelesnek lenni, nem túlaggódni és – nagyon fontos – megőrizni a humort. A bezzegelő szülői magatartás nem működik, a szülő alanyi jogon járó tekintélypozíciója hat-hét évvel ezelőtt elveszett. Éppen a közösségi média tette ezt: eltörli a státuszkülönbségeket, mindenkit közel hoz egymáshoz. Sok szülő tényleg nem érti, miért nem beszélget soha vele a gyereke, miért fordul magába. Fájdalmas, hogy lassan eltűnik az életünkből a kis csevej, a small talk, amikor két ember spontán vált néhány szót a zöldségesnél, egymásra mosolyog a postán.
Ezek a napunk üdítő színfoltjai, az a kellemes érzés, hogy emberek, ismerősök közt élünk. Az információs kor fiataljai ma megtehetik, hogy ezt kikerülik vagy észre sem veszik, sok esetben még idegesíti is őket: mit akarnak tőle, hagyják már békén!

– A háborúkat, forradalmat megélt idősek jó része biztosan álmélkodik ezen a furcsa világon, ami most van!

– Nem ritkán az unoka tanítja a nagyit facebookozni meg képet küldeni e-mailben, az idős pedig egész egyszerűen beszélgetni a fiatalt. Sok türelemre, az említett jófejségre van szükség a gyerekek pókerarca, nyávogása, szenvelgése láttán! Míg a televízió anno inkább összegyűjtötte a családot műsoridő alatt, addig most egy utód számára a szülő, nagyszülő idegesítő tud lenni a folytonos „beszédkényszerével”. A digitális világ nem pestisjárvány, igenis meg lehet úszni. Valahogy megtanítottuk a kisgyermekeinket arra, hogy ne dugják az ujjukat a konnektorba, ne egyék meg a legódarabokat – ezek sikeres szülői projektnek bizonyultak. Most kínáljunk értelmes alternatívákat!

– Jó terv, de a valóság olykor felülírja. Egy másik ismerősöm azért nem vesz társasjátékot a gyerekének, mert az nem tud veszíteni: ha nem a gyerek nyeri a partit, őrült hiszti kezdődik. Úgyhogy, ha nincs társasjáték, nincs konfrontáció se.

– Ez elég nagy baj! A jófejségünkhöz az is szorosan hozzátartozik, hogy a gyerekünket megtanítjuk veszíteni, újrakezdeni, küzdeni, bocsánatot kérni. A mai világ egyik legnagyobb problémája, hogy a fogyasztói társadalom és az információs kor együttese elérte, mindenki azt érzi és látja, akkor tud előre haladni, ha „énes üzemmódba” kapcsol. Persze ennek egy része indokolt is, csak épp a gyereknevelés fontos feladata, hogy megtanítsa, az egészséges nárcizmusba belefér a hibázás.
Azok a karakterek lesznek jó érzelmekkel működő felnőttek, akik számára a hiba és a kudarc tapasztalattá válik, és nem a düh vagy a harag állandósult kiváltójává. De ma végeláthatatlan mennyiségű játék, applikáció érhető el az interneten egy pillanat alatt, amit ha elrontasz, újra- meg újrakezdheted, és ha mégsem megy, pénzért vehetsz hozzá valamilyen segédprogramot, és máris nyersz. Nincs vesztés, nincs kudarcélmény. A mai fiatalok nincsenek felvértezve a kudarcokkal szemben, nincs rá túlélési stratégiájuk. A 25-30 évesek egy részének érzelmi apparátusa úgy működik, mint egy tizenévesé: infantilisebb a valódi koránál, bizonytalansággal és szorongással vegyes. De valahogy meg kell tanulni kezelni élethelyzeteket, megoldani problémákat és konfliktusokat. Furcsa paradoxon látszik most: aki a neten mindent megmutat magáról, és következetesen elmossa az intimitása határait, ugyanaz élőben távolságtartó, nem bocsátkozik érzelmi helyzetekbe.
Ezért nem annyira meglepő, hogy a fiatalok körében már a szakítások zöme is online történik...
A másik fő jellemző, amivel kell kezdeni valamit, a gyorsulás függősége. Sokszor látjuk, hogy mindenki gyors tempóban éli meg az érzelmeit, holott azok valójában múlt századi módon, lassan tudnak csak fejlődni és elmélyülni.
Ma tehát egy szülőnek azt is meg kell értetni és szerettetni a gyerekekkel, hogy az élet csak egy egészséges tempóban élvezhető; afölött pont olyan, mint amikor egy gyorsvonatból kinézünk: minden elsuhan mellettünk.
Látod ugyan, de fel nem fogod, nem élvezed. 

 

Ezek is érdekelhetnek