Sebestyén Márta: Mindig a nehezebb utat választottam

– Olyan világban élünk, amiről nem is gondoltuk, hogy egyszer bekövetkezik. Más lett az adventi időszak, más lesz a karácsony. El tudja fogadni ezt a helyzetet?

– Nem tehetek mást. Valahogy el kell viselnünk ezt a csapást. Ha képesek leszünk a derűnket megőrizni, ha bízunk abban, hogy egyszer vége lesz, talán a lelki egyensúlyunk sem borul fel. Szerencsések vagyunk, Magyarország földrajzilag nyugis helyen fekszik, itt nincsenek földrengések, vulkánkitörések, cunamik. Akik ilyen veszélyeztetett tájakon laknak, megpróbálnak együtt élni a katasztrófákkal. Na de hogy az egész világot leterítse egy láthatatlan, rejtélyes vírus, az egészen félelmetes dolog! Ami nincs egyértelműen a szemünk előtt, annak létezését sokkal nehezebb felfogni.

– Az adventi várakozás alkalmas a befelé fordulásra, az elcsendesedésre, csakhogy ehhez most kényszerű bezártság, otthon maradás társul…

– Nehezebb úgy magunkba mélyedni, ha közben az jár a fejünkben, vajon mi jöhet még. Remélem, az idei advent nem a vásárlásról szól, végre áthelyeződhet a hangsúly a lelki tartalmakra. Talán azt a legnehezebb elfogadni, hogy a közösségi lét szabályai is megváltoztak, ha találkozunk, nem ölelhetjük meg egymást. Szűkebb családi körben azért ez lazább, csak adhatok egy puszit a gyerekeimnek vagy az édesanyámnak.

De a szeretetotthonban lévő idős nagynéninket, aki közben megözvegyült, nem látogathatjuk meg, születésnapján is csak egy méterre álltunk a kerítéstől, és transzparenssel a kezünkben köszöntöttük szegényt. Jártamban-­keltemben tapasztalom, hogy az emberek már nagyon vágynak az ölelésre, mindazonáltal a járványtól való félelemtől egy csomó feszültség is felhalmozódott bennük.

– Milyen lesz az ön karácsonya?

– Együtt ünnepel a család. Mivel Szabolcs fiam felesége kárpátaljai, ilyenkor mindig oda utaztak, most viszont zárva a határ, úgyhogy itt maradnak. Nagyobb fiam, Álmos is hazajött világjárásából, legutóbb Indonéziában töltött hosszabb időt. Mindenki kiveszi majd részét a készülődésből. Nagy öröm lesz körbeülni a vacsoraasztalt és együtt énekelni a karácsonyfa körül.

– Időnként visszanéz az eddig megtett útjára? Át szokta gondolni az életét?

– Érdekes, napi szinten törnek fel bennem emlékek. Nem nosztalgiából, hanem valamihez éppen kapcsolódnak. Együtt élek a múltammal. És az az igazság, a 64. évemben már van is mire emlékeznem. A sok szép élmény mellett akadnak kevésbé szépek is, de azokat sem tagadom le, mert erősebbé váltam tőlük.

– Mi volt a legnehezebben elviselhető mélypontja?

– Magánéletemben az amerikai férjemtől való válásom okozta a legtöbb kellemetlenséget. Tíz évig húzódott el, ebből négy év csak a gyerekek elhelyezéséről szólt. Anyóssal a háttérben még borzasztóbb volt, mesterségesen kreált őrültségekkel kellett hadakoznom. Rengeteg megaláztatás ért. Sokszor úgy éreztem, nem megy tovább. De mivel nem láthattam előre a történéseket, folyamatosan álltam a sarat, egyszerűen muszáj volt. Anyukám tartotta bennem a lelket, mindenben segített, hogy közben tudjak dolgozni, mert a két fiamat el kellett tartanom.

– Szakmailag is volt, amit nehezebben élt meg?

– Ez a pálya állandóan hullámzó, a világ változásaitól függ. Hiába hiszek valamiben ugyanazzal a lelkülettel, már-már gyermeki naivitással, ha közben az általam képviselt értékrend nem számít. Megdöbbenek azon, hogy manapság milyen sokat lehet keresni a gagyival. Aki viszont nem adja alább az igényességet, nem szolgálja ki a tömegigényeket, nem vállalja a celebséget, az maradinak számít, az nem érdekes, azt nem hívják a tévébe, végül szépen elfelejtik. Azért nincs még minden veszve: akadnak művelt körök, ahol az érték számít, ahová engem hívnak.

– Ha jól számolom, éppen ötven éve tért erre az útra.

– Bizony, 1970. szeptember 26-án nyertem meg azt az iskolai népdalversenyt, ami eldöntötte a sorsomat. Nyereményem egy bakelitlemez volt, melyen az akadémiai népzenei gyűjtés legragyogóbb felvételei sorakoztak. Akkor hallottam életemben először adatközlőket, s attól kezdve csak ők számítottak. Néha magam is elcsodálkozom rajta, hogy ez a kómás állapot máig nem múlt el. És még egy évforduló: 1975-ben lettem a Népművészet Ifjú Mestere, hivatalosan ettől kezdve számíthatjuk az énekesi pályámat.

– Mire jogosítja fel egy ilyen gazdag múlt?

– Semmire. Mindig is a nehezebb utat választottam. Távol áll tőlem az előnyökért való nyomulás, az állandó jelenlét feszültsége, a sikerért vállalt megalkuvás. Apámtól örökölt makacssággal kitartok az elveim mellett. Csak azt csinálom, amiben hiszek. Másként hogyan őrizhetném meg a hitelességemet? Persze néha én is kénytelen vagyok felülbírálni a saját döntéseimet.

Például régebben ragaszkodtam hozzá, hogy szabadtéri színpadon nem énekelek, de muszáj volt engedményeket tennem. Főleg a pillanatnyi helyzetben, amikor amúgy sincsenek fellépések. Elmaradt a húsvétvasárnapi életműkoncertem is, amit ősszel sem tudtunk megtartani. Talán majd jövőre.

– Nyilván nincs bevétel sem, ezért látjuk, hogy néhány művész futárnak, asztalossegédnek, takarítónak állt. Ön mihez kezdhetne?

– Gyerekkorom óta csak a népzene, az éneklés az életem, semmi máshoz nem értek. Még egészen hétköznapi dolgokra is alkalmatlan vagyok, szerintem takarítónak sem lennék jó. Valamilyen kézműves tevékenységet szívesen folytatnék, de honnan akasszak le valakit, aki megtanítana korongozni vagy nemezelni?! Nekem tartalékaim sincsenek. A jogdíj annyira minimális, hogy abból nem lehet megélni. Amikor végre hoz a postás pár ezer forintot, kedvem lenne megmutatni a szelvényt azoknak, akik azt gondolják az előadóművészekről, hogy felveti őket a pénz.

– Sebestyén Márta világhírneve sem jövedelmez? Hiába hallható a hangja Az angol beteg című Oscar-díjas film képsorai alatt? Hiába szerepel a Grammy-díjas Deep Forrest hanglemezén?

– Ne is idegesítsen ezekkel! Egyikből sem keletkezik bevételem. A felvételeimet a Hungaroton lemezkiadó birtokolja, tehát a dalokat tőlük vette át Az angol beteg és a Deep Forrest is. Hiába vagyok én az előadó, nekem ezekből egy fillér nem jár, mivel hajdanán kaptam némi aprópénzt a feléneklésért. A népdaloknak nincs szerzőjük, így jogdíjat sem kell fizetni értük, még feldolgozás esetén sem, de ha egy külföldi lenyúlja valamelyiket, hozzá máris dől a pénz.

Nemrég egy olasz diszkós használt fel egy részletet a Ha felmegyek Kolozsvárra… kezdetű énekemből. A világban sokfelé hallható vagyok – tök ingyen. Vadon termek, mint a gomba. Az lenne az igazi, ha végre lenne egy olyan felvételem, melynek minden joga engem illet, aztán már „csak” be kellene kerülnöm vele egy szuperprodukcióba… De térjünk vissza a realitások talajára!

– Tavaly tavasszal New Yorkban énekelt. Hogy sikerült?

– Nem először kért fel a Budapesti Fesztiválzenekar igazgatója, Fischer Iván karmester turnéra, Hamburg, Párizs után most New York került sorra, 2019 áprilisában a Carnegie Hallban léphettem fel velük. Formabontó este volt, a zenekar egymás mellé állította az eredeti, Bartók Béla által gyűjtött népzenét és a zeneszerző népzenei ihletésű darabjait, utóbbiakat én énekeltem, a második részben pedig felcsendült A kékszakállú herceg vára című opera Komlósi Ildikó és Cser Krisztián közreműködésével. Állva tapsolt a közönség.

A koncertet a Bartók rádió élőben közvetítette, és forgatott egy kereskedelmi csatorna is velünk. Elsétáltunk ahhoz a házhoz, ahol Bartók életének utolsó heteit töltötte, és épp akkor érkezett oda az a bácsi, aki most ugyanabban a lakásban él. Elfurulyáztam neki azt a népdalt, amit Bartók először hallott egy kibédi cselédlánytól.

– Nézzünk a jövőbe! Mi tartja önben a lelket?

– Született optimista vagyok. Sok szép dolgot tartogathat még az élet, de nekünk is tenni kell érte. Megszoktuk, hogy minden könnyen elérhető. De bebizonyosodott, vannak nehéz helyzetek, amikor muszáj összeszedni magunkat. Több lelki erőre és energiára van szükség, amihez kell valamilyen forrás. Nekem itt van a népzene.