Sem földet, sem pénzt nem kaptak, csak ígérvényt

– A helyzet megértéséhez némileg vissza kell nyúlnunk az időben. A rendszerváltás előtt a termőterület döntő része szövetkezeti vagy állami tulajdonban volt, mindössze egy százaléka maradt magánkézben, elsősorban a tanyák körül. Ez 1990-et követően gyökeresen megváltozott, a kárpótlás, illetve a szövetkezeti tulajdon felosztása által ismét földekhez juthattak magánszemélyek.

– Mi volt a szándék a természetvédelmi oltalom alatt álló területekkel?

– Eredendően az, hogy maradjanak vagy kerüljenek állami tulajdonba.

– Így is került elegendő terület a földalapokba?

– Volt, ahol igen, volt, ahol nem, ám ahol nem, ott nem feltétlenül csupán a természetvédelmi szempontok játszottak szerepet. 1945 és 1990 között egy kisebb megyényi termőterület „tűnt el”. Utak, épületek létesültek rajtuk, vagy egyéb okok miatt kerültek ki a művelés alól. Viszont enyhítette a feszültséget, hogy nem mindenki tartott igényt a földre.

– Ahol viszont mégis megmaradt a feszültség, ott miképpen enyhítették?

– Törvénymódosítással. Szilveszter éjszakáján, ha jól emlékszem, 1991-ben jogszabályt alkottak az országgyűlési képviselők. Eszerint a természetvédelmi területek is bekerülhettek a földalapba. Az Alkotmánybíróság 1994-ben viszont arról határozott, hogy a természetvédelmi területek védettségi szintje nem csökkenhet. Erre született meg az az 1995-ös törvény, amely szerint a magántulajdonba került területeket az államnak ki kell sajátítania, és azokat a nemzeti parki igazgatóságok kezelésébe kell adnia.

– Mekkora területről van szó?

– Mintegy 250 ezer hektárról. Ebből 2009 végéig 153 ezer hektár sorsa rendeződött. Megjegyzem, egyetlen kisajátítási eljárásra sem volt szükség, a kérdés mindenütt vásárlással oldódott meg.

– Mi történt azóta?

– Mindössze néhány ezer hektár természetvédelmi oltalom alatt álló föld került állami tulajdonba.

– Pedig, ahogy azt a zempléni példa is mutatja, szeretné az állam…

– Lehetséges, ám pénze nincs rá. Kezdetben ugyanis a természetvédelem szempontjából rendkívül értékes, de alacsony aranykorona értékű, tehát a viszonylag olcsó területeket vásárolta meg. Mocsarakat, vizenyős réteket, a gyepek egy részét. Ami maradt, az javarészt a gyep maradék része, legelő, erdő, szántó. Ezek jóval borsosabb áron cserélhetnek csak gazdát, a megmaradt mintegy 97 ezer hektárnyi terület értéke mai áron körülbelül 100 milliárd forint.

– Ekkora összeget viszont vélhetően a mai pénzszűkében továbbra sem fog erre a célra szánni az állam, különösen nem a jövő év végéig, amikor is a törvény hatálya lejár. Mi lenne a megoldás?

– Az 1995-ös törvény felülvizsgálata. 2004-ben Magyarország az unió tagja lett, ami a természetvédelem területén anyagi forrásokat is jelent. Lehetővé vált az agrárkörnyezetvédelmi és még számos egyéb jogcímen adható támogatás, ami által a gazdák már rövid távú jövedelmezőségi szempontból is érdekeltek a természet védelmében.

– Ők tehát már semmiképpen nem szeretnének megválni a földjüktől?

– Egy részük bizonyára nem, ám azért olyan is akadhat még, aki szeretne pénzhez jutni, ezért alig várja, hogy megvegye tőle az állam a földjét.

– A zempléniek viszont ragaszkodnak a földjükhöz, ezt a magam tapasztalatából tanúsíthatom. Egyebek mellett arra hivatkoznak, náluk jobb természetvédők úgy sincsenek, hiszen nem bolondultak meg, hogy tönkretegyék azt, amiből élnek.

– Ezért is lenne szükség a törvény felülvizsgálatára. Az 1995-ös előterjesztésekor Baráth Etele volt a környezetvédelmi bizottság elnöke, aki javasolta a területek állami tulajdonba vételének gyorsítását. Ez logikus kezdeményezés volt, hiszen ha valós volt a félelem attól, hogy a magánkézbe került védett természeti terület sérül vagy tönkremegy, akkor indokolt minél előbbre hozni az állami tulajdonba vételt. Ha ugyanis tíz éven belül nem hajtják végre a törvényt, akkor vagy tönkremennek a területek, vagy nem. Ha nem, az azt jelenti, hogy jó kezekben vannak, akkor pedig miért ne maradhatnának ott a továbbiakban is?

– Tudomásom szerint létezik 28 ezer hektárnyi olyan természetvédelmi terület, amely sosem került a gazdákhoz, és egy részükön még mindig a rendszerváltás előtti kezelők húzzák a hasznot.

– Sajnos ez így igaz. Vannak gazdák, akik mind a mai napig sem földet, sem pénzt nem kaptak, csupán ígérvényük van. E területek természeti értékei valóban súlyos veszélyben vannak, és ez a helyzet jogbizonytalanságot is okoz, amit szintén rendezni kellene. Annál is inkább, mert már nem egy gazda pereli az államot az elmaradt haszna miatt.

Zempléni riportunk itt található: Kivégzik a zemplénieket?