Színpadtól a mozivezetésig

Hátrahagyva tanult színészmesterségét, tíz éve Londonban kezdett új életet. Zubornyák Zoltán a karantén idején kezdte írni a Facebookon színészekről és színházakról szóló sztorijait, melyekből követői biztatására nyolc hónap alatt előbb e-könyv, majd papíralapú kötet született El nem mesélt történetek címmel, a Kossuth Kiadó jóvoltából.

Ország-világBorzák Tibor2021. 07. 03. szombat2021. 07. 03.

Kép: Zubornyák Zoltán színész Budapest 2021.05.11 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Színpadtól a mozivezetésig
Zubornyák Zoltán színész Budapest 2021.05.11 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

– Felcsapott írónak?

– Attól, hogy valaki történeteket rögzít, még nem válik íróvá. Az is igaz, nem mindenkiből lesz színész, akit beengednek a színpadra. A tavalyi vírushelyzet miatti lezárások idején a véletlenek szerencsés együtt­állásának köszönhetően tudtam leírni az emlékeimet, miközben spanyolul is tanultam. Az egész úgy kezdődött, hogy kezembe került egy miskolci kollégámról készült fotó, akivel sokat játszottam együtt.

Ahogy elmerengtem azokról az időkről, rá kellett jönnöm, hogy az idősebb kollégáim közül már senki nincs az élők sorában. Az interneten alig találni róluk valamit, a digitális korszak előtti fényképek, újságcikkek a múlt ködébe vesztek. Szomorúan tapasztaltam, hogy az egykor kiváló művészeknek, a közönség nagy kedvenceinek az arcvonásait elhalványította az emlékezet, méltatlanul lettek elfelejtve.

– Igazságot szolgáltat nekik?

– Talán egy picit helyre billenthetem a velük kapcsolatos igazságtalanságot. Azt például, hogy a vidéki színész eleve hátrányban van fővárosi pályatársaival szemben, hiszen sokkal kevesebb lehetősége adódik gyakorolni a mesterségét, s ritkán kap országos figyelmet a teljesítménye, holott kvalitásokban semmivel sem különböznek egymástól. Hogy csak a miskolciakat soroljam: Csapó János, Somló Ferenc, Sallós Gábor, Varga Gyula, Máthé Éva, Komáromi Éva és így tovább. Évtizedekig szolgálták alázattal a színházat és a közönséget, nem lehet, hogy ne maradjon fenn róluk legalább néhány soros méltatás.

– Miféle sztorik jutottak eszébe?

– Emberarcú művészetről lévén szó, megpróbáltam az örök érvényű, értéket közvetítő történetekre összpontosítani, ugyanakkor szándékosan elkerültem a sikamlós vagy rosszízű históriákat, noha azokból sincs hiány a színházi világban. Mindazonáltal nemcsak a szépre emlékezem, hiszen írtam olyasmiről is, ami nem volt egyértelműen pozitív élmény. Nem akartam dokumentumregényt, már csak azért sem, mert érzelmileg erősen kötődöm életem szereplőihez, s ennek alapján csak a történetmesélés jöhetett szóba.

– Nosztalgiázás is van benne?

– Minden ellenkező híresztelés ellenére: nosztalgiázni jó. Megjártam a vidéket, Miskolcon, Békéscsabán, Egerben is játszottam, pályám kimagasló három évadát Kecskeméten töltöttem, Tatabányán pedig rendezőként, művészeti vezetőként, majd igazgatóként is próbára tehettem magam.

– A főiskolán Major Tamás osztályába járt, tanárai közt volt Zsámbéki Gábor, Szabó István, Székely Gábor – már önmagában ez is elég ahhoz, hogy szerencsésnek mondhassa magát.

– Ahhoz, hogy ki milyen pályát fut be, állítólag tíz százalék tehetség és kilencven százalék szerencse kell. Ami engem illet: nincs semmi, amit elmulasztottam volna. A XX. század valamennyi jelentős színházi emberével dolgoztam vagy találkoztam. A tanáraimtól, a meste­reimtől a szak­mai alapokon túl olyasféle világlátást kaptam, amit soha nem kellett felülvizsgálnom. Mindig tudtam erőt meríteni a továbblépéshez, ha újabb kihívások találtak meg.

Amikor megalapítottam az első magyarországi színészügynökséget, amikor harmincöt évesen elnyertem a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatói posztját, vagy amikor a Ferencvárosi Művelődési Központ és Intézményeit vezettem és a Bakáts téren létrehoztam a Nyári Fesztivált.

– Miért költözött Londonba?

– Egyre elviselhetetlenebbnek tartottam, hogy a politika beleszól a színházcsinálásba. Két táborra szakadt a szakma. Nehéz és fájdalmas döntés volt, a teljes bizonytalanba mentem, mindent a nulláról kezdtem. Valamelyest megkönnyítette a napi praktikus teendőimet, hogy a lányom akkor már Londonban élt. Eleinte csak az angol nyelv tökéletesítésére koncentráltam, majd elég hamar álláshoz jutottam egy műemléki moziban, ami hajdanán színház volt, ahol Sarah ­Bern­hardt is fellépett. Miután a tu­lajdonosa eladta az épületet, kerestem egy másik filmszínházat, ahol azóta is dolgozom, mindenért én vagyok a felelős, ami a vetítőzónán kívül történik. Most, hogy csillapodik a járvány, újra kinyitottunk.

– Nem is akart színészként próbálkozni?

– Akartam, de mivel az angol színházi szakma ügynöki rendszerre épül, egy idegen aligha rúg labdába. A nyelvi korlátokkal és a brit munkatapasztalatok hiányával is számolnom kellett. De még így is játszottam egy főiskolai vizsgafilmben és egy reklámban, illetve kaptam egy produceri megbízást is. Ma már nincsenek színészi ambícióim, azt a pályát már végigfutottam. A mostani életem annyira harmonikus, hogy nem hiányzik belőle semmi.

Egyébként is az évek során beletanultam a mozivezetésbe. A Coronet (Korona) volt az utolsó londoni mozi, ahol kifejezetten 35 milliméteres filmeket vetítettünk, a kora délutáni matinékat olyan hírességek látogatták inkognitóban, mint Jeremy Irons, Eddie Redmayne, Kate Moss, volt alkalmam beszélgetni is velük. A digitalizáció ezt is eltüntette, bár a mostani helyen is van régi mozigép, így érdeklődés esetén tudunk különleges technikai élménnyel szolgálni.

Hanghatás

Zubornyák Zoltán elárulta, több mint száz újabb írás van a tarsolyában, olvasóitól is kapott megható történeteket, s ha esetleg felmerülne a folytatás, lesz elég muníciója egy újabb kötethez. Még ennél is szívesebben készítene hangoskönyvet. A hangjára eddig is felfigyeltek, világcégeknek és londoni magyar vállalatoknak „gyárt” hangalámondásokat.

 

Ezek is érdekelhetnek