Találkozás a halállal

Napjainkban közbeszéd tárgyát képezi, az amerikai pszichológia a XX. század második felében kezdett vele foglalkozni, népi íróink pedig már száz esztendeje pontos leírását adták a jelenségnek. Ha megkérdeznénk a hazai közönséget arról, hol találkozott a poszttraumásstressz-zavarral, elsősorban vélhetően olyan hollywoodi produkciókat említene,mint a Rambo-sorozat vagy Az amerikai mesterlövész.

Ország-világMarle Tamás2022. 03. 01. kedd2022. 03. 01.
Találkozás a halállal

Noha az említett filmek ábrázolásmódja elismerésre méltó, mégis érdemes kezünkbe vennünk néhány, jóval korábbi magyar példa ked­véért Móricz Zsigmond, Szabó Dezső vagy Tamási Áron műveit, akik már egy évszázada, a nagy háború kapcsán „diagnosztizálták” a poszttraumás­stressz-zavart (posttraumatic stress disorder, PTSD). Kiváltó oka olyan megrázó esemény vagy események egész sora lehet, amely a halállal való találkozással, súlyos sérüléssel, mások vagy saját magunk testi épségének fenyegetésével függ össze.

Várta a parancsot

Móricz Zsigmond már 1916-ban kitűnően jellemezte a szindrómát. A szerző önkéntes haditudósítóként 1915-ben maga is megjárta a frontot, egy évvel később megírt Szegény emberek című novellájában pedig a háború borzalmait kiheverni képtelen emberrel találkozhatunk.

A mű főszereplője egy paraszti sorból származó katona, aki a szerbiai fronton keservesen végigharcolt 26 hónap után mindössze 28 napra térhet haza. Pihenés vagy regenerálódás helyett azonnal ásót kénytelen ragadni, hiszen hosszas távolléte miatt a gyerekekkel otthon maradó asszony adósságba keveredett.

A PTSD számos jele – igazságtalanság, reménytelenség, kilátástalanság, tehetetlenség, túlérzékenység érzése – megfigyelhető ezen a szegény emberen. Azért harcolt a Monarchiáért, hogy közben eladósodjon a családja? Hogyan törleszthetné tisztességes munkával, napszámmal szűk egy hónap alatt a több mint két év alatt felhalmozott adósságot?

A fronton átélt traumákat ugyanakkor magába fojtja, szinte képtelen beszélni róla a napszámban az őt faggatónak.

Csakhogy az elfojtás miatt sokszor gyakoribbak lesznek az emlékbetörések, és az így előidézett érzések olyan erősek lehetnek, hogy egy időre megszűnhet az illető kapcsolata a külvilággal, és valóságként éli meg az emlékbetörést. Valami ehhez fogható játszódhatott le a novella főszereplőjében, aki az adósság törlesztése érdekében lopásra szánta el magát, amikor a kiszemelt házat nem találta üresen.

„A lány mögött a Var­gáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekes ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban... Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállt a szívére s várt. Várta a parancsot...”

A PTSD leggyakoribb áldozatai a katonák közül kerülnek ki. Forrás: theconversation.com

Móricz Zsigmond szegény embere képtelen volt szabadulni kínzó emlékképeitől, a tehetetlenség és reménytelenség érzése rávitte a legrosszabbra. A poszttraumásstressz-zavartól való szenvedés legélesebben akkor mutatkozik meg, amikor csend­őrkézre kerül: a kislányok meggyilkolásáról a legnagyobb természetességgel beszél, mintha bajtársaival az elmúlt órák géppuskaropogását tárgyalta volna meg a lövészárokban.

Nem azt teszem, amit akarok

Szabó Dezső Az elsodort falu című, 1919-es regényében az elszegényedett Farcády tiszteletes lisztért és tojásért indul a faluba, s amikor a „tollasabb székelyek közé tartozó” Szántó Zsiga házához ér, „kanyargós parasztasszonyi zokogás, ütlegek zaja és vad férfi káromkodás jött ki”. Nem sokkal később a férfi, kilépve a házból, visszahőköl, mikor meglátja a református lelkészt, aki nyomban kérdőre vonja.

„Nem tudom, tiszteletes úr. Én nem azt teszem, amit akarok. Valami van bennem.” Sokkal tömörebben és színpadiasabban, mint Móricz Zsigmond vallomásában, de valójában ugyanazt a sorsot olvashatjuk ebben a néhány mondatos vallomásban is.

A frontot megjárt székely ember ugyanúgy al­vás­zavarokkal küzd, rendszeresen fájó emlékbetörések gyötrik, traumáit pedig úgyszintén illúziókon keresztül éli újra, azért üti-vágja feleségét, fiát, állatait. Hasonlóan kerüli az élményeiről való beszélgetéseket, azért tűnik el napokra, a tiszteletes felé tett kifakadása pedig éppúgy a reménytelenségről szól. Ugyanaz a balsors, csak éppen nem egy alföldi szegényparaszté, hanem egy módos székelyé.

Megöllek, mert szeretlek

Tamási Áron írói pályája is egy katonatörténettel kezdődött. Szász Tamás, a pogány című novellájával megnyerte 1922-ben a Keleti Újság pályázatát. Ez a mű azonban nem a frontélményekről szól, hanem a fentebb bemutatott esetekhez hasonlóan a háborút végigharcoló, az Istentől épp elforduló katona, Szász Tamás keserű történetét vetette papírra a székelyföldi író.

Az I. világháború katonái közül sokan egész életükben nem tudták kiheverni a borzalmakat. Fotó: Bóra Gyula, MTI

„Úgy ült az ital mellett, mintha a világ elsöprése reá lett volna bízva.” A PTSD-ben szenvedőkre igen jellemző, hogy traumatikus élményeiket drogba, alkoholba fojtják. A novella elején Szász Tamás épp a kocsmában ül, és mivel a bort már meg sem érzi, egyre-másra kéri ki magának a pálinkákat, miközben hol dühödten kiabálva, hol halkan panaszolva buggyan ki belőle minden fájdalma: elküldték a háborúba, hogy aztán koldusbotra jusson, Erdély pedig elvesszen.

Elkeseredett, amiért tönkrement, haragos az őt és hazáját érő igazságtalanság miatt, reménytelennek érzi családja jövőjét, és úgy hiszi, képtelen megküzdeni a helyzettel. Amikor alaposan lerészegedik, hazamegy, berúgja az ajtót, és üvölteni kezd családjával: „Megöllek mindegyiket, mert szeretlek szüvemből.”

Noha felesége és gyermekei elmenekülnek idejében otthonról, Szász Tamás bútorait összehordja az udvar közepére, hatalmas tüzet rak belőlük, tetejére odaveti családja nemeslevelét, puskájával lelövi a házfedél sarkán lévő bádogkeresztet, majd lovára ül, hogy átugrassa a tüzet, így lett végül öngyilkos.

Három első világháborús magyar sorsot tekintettünk meg, egyben a PTSD három lenyomatát a magyar irodalomból. Noha a tudomány nem adott társadalomtörténeti összképet arról, hogy a háborús vereség, az országcsonkítás, a szülőföldről való menekülés mellett a poszttraumásstressz-­szindrómától a magyar falvak lakói mit szenvedtek, s hogy ez milyen nyomot hagyott a nép lelkében, vállalkozószellemén, fizikai állóképességén és egész szociológiai rendszerén – Móricz Zsigmond, Szabó Dezső vagy Tamási Áron műveinek köszönhetően lehet erről elképzelésünk.