Napjainkban közbeszéd tárgyát képezi, az amerikai pszichológia a XX. század második felében kezdett vele foglalkozni, népi íróink pedig már száz esztendeje pontos leírását adták a jelenségnek. Ha megkérdeznénk a hazai közönséget arról, hol találkozott a poszttraumásstressz-zavarral, elsősorban vélhetően olyan hollywoodi produkciókat említene,mint a Rambo-sorozat vagy Az amerikai mesterlövész.
Noha az említett filmek ábrázolásmódja elismerésre méltó, mégis érdemes kezünkbe vennünk néhány, jóval korábbi magyar példa kedvéért Móricz Zsigmond, Szabó Dezső vagy Tamási Áron műveit, akik már egy évszázada, a nagy háború kapcsán „diagnosztizálták” a poszttraumásstressz-zavart (posttraumatic stress disorder, PTSD). Kiváltó oka olyan megrázó esemény vagy események egész sora lehet, amely a halállal való találkozással, súlyos sérüléssel, mások vagy saját magunk testi épségének fenyegetésével függ össze.
Várta a parancsot
Móricz Zsigmond már 1916-ban kitűnően jellemezte a szindrómát. A szerző önkéntes haditudósítóként 1915-ben maga is megjárta a frontot, egy évvel később megírt Szegény emberek című novellájában pedig a háború borzalmait kiheverni képtelen emberrel találkozhatunk.
A mű főszereplője egy paraszti sorból származó katona, aki a szerbiai fronton keservesen végigharcolt 26 hónap után mindössze 28 napra térhet haza. Pihenés vagy regenerálódás helyett azonnal ásót kénytelen ragadni, hiszen hosszas távolléte miatt a gyerekekkel otthon maradó asszony adósságba keveredett.
A PTSD számos jele – igazságtalanság, reménytelenség, kilátástalanság, tehetetlenség, túlérzékenység érzése – megfigyelhető ezen a szegény emberen. Azért harcolt a Monarchiáért, hogy közben eladósodjon a családja? Hogyan törleszthetné tisztességes munkával, napszámmal szűk egy hónap alatt a több mint két év alatt felhalmozott adósságot?
A fronton átélt traumákat ugyanakkor magába fojtja, szinte képtelen beszélni róla a napszámban az őt faggatónak.
Csakhogy az elfojtás miatt sokszor gyakoribbak lesznek az emlékbetörések, és az így előidézett érzések olyan erősek lehetnek, hogy egy időre megszűnhet az illető kapcsolata a külvilággal, és valóságként éli meg az emlékbetörést. Valami ehhez fogható játszódhatott le a novella főszereplőjében, aki az adósság törlesztése érdekében lopásra szánta el magát, amikor a kiszemelt házat nem találta üresen.
„A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekes ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban... Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállt a szívére s várt. Várta a parancsot...”
Móricz Zsigmond szegény embere képtelen volt szabadulni kínzó emlékképeitől, a tehetetlenség és reménytelenség érzése rávitte a legrosszabbra. A poszttraumásstressz-zavartól való szenvedés legélesebben akkor mutatkozik meg, amikor csendőrkézre kerül: a kislányok meggyilkolásáról a legnagyobb természetességgel beszél, mintha bajtársaival az elmúlt órák géppuskaropogását tárgyalta volna meg a lövészárokban.
Nem azt teszem, amit akarok
Szabó Dezső Az elsodort falu című, 1919-es regényében az elszegényedett Farcády tiszteletes lisztért és tojásért indul a faluba, s amikor a „tollasabb székelyek közé tartozó” Szántó Zsiga házához ér, „kanyargós parasztasszonyi zokogás, ütlegek zaja és vad férfi káromkodás jött ki”. Nem sokkal később a férfi, kilépve a házból, visszahőköl, mikor meglátja a református lelkészt, aki nyomban kérdőre vonja.
„Nem tudom, tiszteletes úr. Én nem azt teszem, amit akarok. Valami van bennem.” Sokkal tömörebben és színpadiasabban, mint Móricz Zsigmond vallomásában, de valójában ugyanazt a sorsot olvashatjuk ebben a néhány mondatos vallomásban is.
A frontot megjárt székely ember ugyanúgy alvászavarokkal küzd, rendszeresen fájó emlékbetörések gyötrik, traumáit pedig úgyszintén illúziókon keresztül éli újra, azért üti-vágja feleségét, fiát, állatait. Hasonlóan kerüli az élményeiről való beszélgetéseket, azért tűnik el napokra, a tiszteletes felé tett kifakadása pedig éppúgy a reménytelenségről szól. Ugyanaz a balsors, csak éppen nem egy alföldi szegényparaszté, hanem egy módos székelyé.
Megöllek, mert szeretlek
Tamási Áron írói pályája is egy katonatörténettel kezdődött. Szász Tamás, a pogány című novellájával megnyerte 1922-ben a Keleti Újság pályázatát. Ez a mű azonban nem a frontélményekről szól, hanem a fentebb bemutatott esetekhez hasonlóan a háborút végigharcoló, az Istentől épp elforduló katona, Szász Tamás keserű történetét vetette papírra a székelyföldi író.
„Úgy ült az ital mellett, mintha a világ elsöprése reá lett volna bízva.” A PTSD-ben szenvedőkre igen jellemző, hogy traumatikus élményeiket drogba, alkoholba fojtják. A novella elején Szász Tamás épp a kocsmában ül, és mivel a bort már meg sem érzi, egyre-másra kéri ki magának a pálinkákat, miközben hol dühödten kiabálva, hol halkan panaszolva buggyan ki belőle minden fájdalma: elküldték a háborúba, hogy aztán koldusbotra jusson, Erdély pedig elvesszen.
Elkeseredett, amiért tönkrement, haragos az őt és hazáját érő igazságtalanság miatt, reménytelennek érzi családja jövőjét, és úgy hiszi, képtelen megküzdeni a helyzettel. Amikor alaposan lerészegedik, hazamegy, berúgja az ajtót, és üvölteni kezd családjával: „Megöllek mindegyiket, mert szeretlek szüvemből.”
Noha felesége és gyermekei elmenekülnek idejében otthonról, Szász Tamás bútorait összehordja az udvar közepére, hatalmas tüzet rak belőlük, tetejére odaveti családja nemeslevelét, puskájával lelövi a házfedél sarkán lévő bádogkeresztet, majd lovára ül, hogy átugrassa a tüzet, így lett végül öngyilkos.
Három első világháborús magyar sorsot tekintettünk meg, egyben a PTSD három lenyomatát a magyar irodalomból. Noha a tudomány nem adott társadalomtörténeti összképet arról, hogy a háborús vereség, az országcsonkítás, a szülőföldről való menekülés mellett a poszttraumásstressz-szindrómától a magyar falvak lakói mit szenvedtek, s hogy ez milyen nyomot hagyott a nép lelkében, vállalkozószellemén, fizikai állóképességén és egész szociológiai rendszerén – Móricz Zsigmond, Szabó Dezső vagy Tamási Áron műveinek köszönhetően lehet erről elképzelésünk.