Tarkabarka meseforgatagban

Hol volt, hol nem volt, de az biztos, hogy még az Óperenciás-tengeren innen, élt egyszer, mi több, él és virul egy lány. De nem akármilyen ám, hanem egy csodalány! A neve Zalka Csenge Virág… Így illik kezdeni, ha egy mesemondóról, hivatásos mesélőről, azaz storytellerről szól a történet.

Ország-világBalázs Éva2020. 07. 21. kedd2020. 07. 21.
Tarkabarka meseforgatagban

Hogyan lesz az ember lányából storyteller? Röviden úgy, hogy szerez belőle diplomát. Mintegy ujjcsettintésre, akár a mesében, ahol tudjuk, hogy egyetlen nap alatt lepereghet három év is? De szép is lenne, ám a jó munkához idő kell! És lelkesedés, aztán kitartás, alaposság, elszántság – sorolhatnánk.

Zalka Csengében mindez megvolt, és kapott hozzá otthonról jó példát, támogatást. Szülők-nagyszülők sokat és kedvvel meséltek neki, de nemcsak este, hanem munka közben meg az asztalnál is, mert mese és történet hozzátartozott a családi élethez. Így aztán nem csoda, hogy a tizennégy éves Csenge bárd akart lenni, mert falta egyebek közt az ír legendákat is.

Mivel úgy tudta, a bárdmesterség kihalt, a mondákért és mítoszokért rajongó lány régészhallgatóként ösztöndíjat nyert Amerikába, ahol virágzott a történetmesélés hetvenes években újjászülető mozgalma.

Később egy mesterkurzuson másfél év alatt megszerezte a storyteller diplomát, majd a doktorit is hozzá. Ilyen képzés nálunk nincs, csak száz tetűlépéssel és kilenc puly­kapittyentéssel a tengeren túl (idézet Zalka Csenge folyton bővülő gyűjtéséből). Ez nem lett volna kötelező ahhoz, hogy történetmesélésre adja a fejét, de az édesapja azt mondta (így is mondhatta), eredj, lányom, tedd, amit jónak látsz, de azt jól csináld.

Így történt, hogy Amerikában tanult mesemondás-történetet, mesepszichológiát, beszédtechnikát, előadó-művészetet, marketinget és még sok minden mást. Amikor hazajött, immár hivatalos mesemondóként, meg kellett tanulnia reklámozni magát. Szórólapokat készített, Tarkabarka Hölgy művésznéven blogot indított, kereste az alkalmakat, hogy közönség elé állhasson. Külföldi mintára fesztivált szervezett, nemzetközi kapcsolatokat épített, és lelkesen gyűjtötte, gyűjti ma is a meséket, hisz’ a mesék óceánja végtelen.

A Ribizli a világ végén 2020-ban megkapta az Év Gyerekkönyve díjat.

Nem is hinné az ember (a makacs kétkedők járjanak utána), hogy a legősibb mesterségek közé tartozó mesemondás mennyire aktuális és milyen népszerű digitális korunkban! Minden élethelyzetre, a Föld minden táján, minden nyelven találni meséket nem is egy változatban, és a storyteller abból válogat, ami neki tetszik.

Szabadon bánhat a mesével, belemerülhet a különféle változatokba, csak jól kell választani és úgy előadni, hogy közös legyen a hullámhossz a hallgatósággal. A mese akkor él, ha mesélik, és a főhős akár helikopterre is szállhat, elmehet gyümölcsért Argentínába, ha úgy adódik. A mesemondó jó érzékkel és kellő alázattal összegyúrhatja a motívumokat, fordulatokat, mert mindenki a saját meséjét adja elő és sosem egyformán.

Valaha a fonókban, kukoricahántáskor, katonaságnál meséltek felnőttek felnőtteknek, aztán a népmesék visszaszorultak az óvodák, iskolák, könyvtárak falai közé, és a gyerekekhez szóltak. Újabban, amikor a mesemondás reneszánszát éli, az előadók ismét igyekeznek meghódítani a felnőttek világát.

Közösségi oldalakon kommunikálunk, messengerezünk, online tájékozódunk és olvasunk, s ritka, becses alkalom lett, hogy valaki leül egy szűk körbe vagy kiáll több száz ember elé egy színpadra, és mesél. Új színhelyek, alkalmak adódtak.

Esküvőkre, ünnepségekre, kiállítás­meg­nyi­tókra, múzeumi tárlatok színesítésére, csapatépítő kurzusokra hívják a profi storytellert, aki biztos kézzel nyúl a tarsolyába, hogy előkapja a megfelelő mesét (széles a repertoár, vannak összeborulósak, szakítósak, egyszülősek és bántalmazósak is).Tarkabarka Hölgyünk, aki hozzászokott, hogy százakat kössön le, a karantén idején sem maradt tétlen: megtalálta a hangját a digitális térben és sikerült meghittséget teremtenie az interaktívan közreműködő közönséggel.

Zalka Csenge, mesemondó. Fotó: Kállai Márton

Zalka Csenge nem csak magyarul mesél és nem csak magyar népmeséket. Anyanyelvi szinten szólal meg angolul, de spanyolul is leköti hallgatóságát. Ehhez szinten kell tartania a szókincsét, tudnia kell, melyik nyelven hogyan hangzik az egyszer volt, hol nem volt, de a lényeg az, hogy a mesemondás akkor megy jól, ha az előadó idegen nyelven is képes improvizálni.

Amikor magyar népmesét mond idegen nyelven, ügyel rá, hogy mondjuk, egy tatárjárás kori történet közben megálljon és megmagyarázza, mi az a tatárjárás. A Hétszünyű Kapa­nyányi Monyók neve nem okoz nagyobb meglepetést a külföldieknek, mint a többi magyar név, és mesemondónk nem is fordítja le, ahogy a hozzá hasonlókat sem. A kastélyt forgató kacsaláb azonban valódi hungarikum, mindig nagy derültséget vált ki a hallgatóságból, és a sárkányok többfejűsége is meglepetés.

Amikor pedig más nép meséit szólaltatja meg magyarul, muszáj felkészülnie az adott nép kulturális hagyományaiból, hátteréből.

Szóval könnyű is meg nem is a hivatásos mesemondó dolga, de az biztos, hogy nagy a felelőssége. Egyfelől mondhat, ami neki tetszik, ám egy japán mesében mégsem beszélhet kacsalábakról, mert ezzel a hitelét rontja. Bár meg lehet élni belőle, a mesélés kemény munkával jár: csak húsz százalék a mese, a többi gyűjtés, feldolgozás, felkészülés, nem beszélve a papírmunkáról.

Egy éve a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekekért tevékenykedő Világszép Alapítvány mesemondó programjának szakmai vezetőjeként Zalka Csengének küldetése is a kenyéradó munkája. Az élőszavas mese a családot nélkülöző gyerekek számára még fontosabb, hiszen még jobban felértékelődik számukra az együtt töltött idő, amikor a felnőtt csak rájuk figyel.

Nem is hinné az ember (a makacs kétkedők járjanak utána), hogy a mesemondás mennyire aktuális és milyen népszerű digitális korunkban!

2019-ben jelent meg a Ribizli a világ végén című válogatása 39 régi magyar népmesével mai gyerekeknek. A Kárpát-medence magyar lakta területeiről összegyűjtött történetek kétharmadának hőse talpraesett, okos, sorsáról maga döntő lány és asszony (mint a titokzatos beszédű vagy a táltos lány, Vitéz Rózsa vagy Béla kisasszony), akik mellől nem hiányoznak a védelmező, támogató, segítőkész férfiak sem (szeretők, apák és királyok, akik nem restek búcsúvacsorát főzni férjhez menő lányuknak).

Nem a feminizmust rosszul értelmező történetek ezek, hiszen nem arról szólnak, hogy a lány kirúgta a királyfit, aztán elment egyetemre, hanem arról, hogy királyfi és királylány együtt oldanak meg valamit, vagy hogy a férj hallgat a feleségére. Bizony, ezt üzenik száz-, több száz éves mesék.

És mint tudjuk, szép volt, mese volt, minden szava igaz volt!