Tejút-pánik, meddő kandeláber-románc - Szabadulás a fénycsapdából

A szentjánosbogarak a fényszennyezés első áldozatai. A nőstények ugyanis a kerti lámpával nem tudják felvenni a versenyt, így a hímek a kandelábert udvarolják körbe.

Ország-világKemény Krisztina2014. 07. 19. szombat2014. 07. 19.
Tejút-pánik, meddő kandeláber-románc - Szabadulás a fénycsapdából

Nyárestén kéz a kézben andalogni, csillagokat nézni – elég romantikus kép, ugye? De hiába adott a nyár és remélhetőleg a kéz is, a csillagokkal akad probléma. Eltűntek – legalábbis a nagyvárosok lakóinak szeme elől. Kaliforniában néhány éve a nagy áramszünetkor többen pánikba estek éjszaka: mi az a hosszú, felhőszerű képződmény az égen?! A Tejutat látták. Először életükben…

Mi nem esünk pánikba. Még akkor sem, ha éjszaka van, és a Zselic vadonjában barangolunk.

Mesterséges világítóeszköz használata szigorúan tilos. Az erdei csapás felett itt-ott ingó, lebegő fények gyúlnak, majd kialusznak, máshol apró pontokként szegélyezik ösvényünket. Nem lidércek, csak brutális ragadozók, de ez sem aggaszt minket: a szentjánosbogarak veszélytelenek az emberre. Aggódni leginkább nekik kellene: a fényszennyezés első áldozatai lehetnek.

A nőstények ugyanis a kerti lámpával nem tudják felvenni a versenyt, így előfordul, hogy a hímek a kandelábert udvarolják körbe. Mert ahogy a természetes fény a lét alapvető feltétele, úgy a mesterséges világítás túlzó használata – a civilizált világ mindent elborító fényáradata – környezetkárosító, emberre és állatra egyaránt számos veszélyt rejt.

S hogy a zselici sötétségnek mi köze mindehhez? Európa első nemzetközi Csillagoségbolt-parkjának éjszakai csillagnéző túráján járunk. Csak helyenként botorkálunk, mert a sötétség tulajdonképpen elég világos. Lent fénylő bogarak, állati szempárok, világító gombafajok, fent a csillagok. Homály legfeljebb a fejünkben van, legalábbis a fényszennyezést illetően, de szép lassan oszlik majd az is. S mire pirkad, nem csak a tájat látjuk tisztábban, de a mesterséges fényforrások káros hatásait is. Segítenek ebben a Duna- Dráva Nemzeti Park és a Magyar Csillagászati Egyesület munkatársai – Szegvári Zoltán tájegységvezető, Pintér András természetvédelmi őr, dr. Kolláth Zoltán fizikus-csillagász, dr. Maczó András amatőr csillagász –, akik most óvják-informálják a csapatot, s előzőleg évekig dolgoztak azért, hogy a Zselici Tájvédelmi Körzet megkapja ezt a rangot. Mit kellett érte tenni? Vizsgálatokat folytatni, együttműködéseket kiépíteni, dokumentálni – és mindenekelőtt hosszú éjszakákon át méréseket végezni. Így lett a terület földönégen védett: csillagoségbolt-rezervátummá vált a nyolcezer hektáros tájegység egésze.

A rendszeresen szervezett éjszakai túrák során ennek egy töredékét járhatjuk be. Ezt tesszük most mi is ezzel a nyolcvanfőnyi társasággal, akikkel nekivágtunk az éjszakának.

– Mit keres a magasles a tó közepén? – kérdezi egy hang mellettem, mire a másik: – Az még nem a víz, csak egy rét.

A dombtetőn az imént még jobban láttunk, mégis nehezen hittem a szememnek: egy daru állt odafent és pihent. Szárnyalni nem tud – többtonnás munkagéptől nem is várható –, megtette hát helyette a fantáziám, amint elolvastam mellette a táblát: „A határ a csillagos ég”. Pontosabban 670 millió forint – ekkora támogatást kapott a SEFAG Zrt. az uniótól, hogy e szép projektnév alatt csillagvizsgálót és kilátót építsen. Így jövő évtől planetáriummal, nagy teljesítményű távcsővel, kiállításokkal és kisebb-nagyobb túraútvonalakkal várják a csillagos égbolt látványára vágyó látogatót.

A mi vágyunk azonban máris megvalósul: kiérünk az erdei ösvényről a tóparti tisztásra. Növényi kontúrok és emberi sziluettek imbolyognak Európa egyik legtermészetesebb égboltja alatt, odafent a Tejút és kétezer csillag. Ennél többet szabad szemmel csak akkor láthatnánk, ha a sivatag vagy az óceán közepén járnánk. Aki viszont egy nagyvárosban az égre tekint, jó, ha össze tud számolni százat. Mi azonban nem számolgatunk, hanem nézzük a Hattyút, a Sárkányt, a Nagymedvét és a Skorpiót, s hogy véletlenül se gondolja senki, hogy állatkertben járunk, tegyük hozzá: az Ökörhajcsárt, a Herkulest és a Lantot. S bár a csillagok háborúja csak a mozivásznon zajlott, Kolláth Zoltán egy óriási lézerrel célba veszi a csillagokat. Nem lő, csupán mutogat – óvatosan, hogy a repülőket ne zavarja. Így válnak a laikus számára is felismerhetővé az imént felsorolt csillagképek, mert a nevük jelentése alapján nehéz lenne beazonosítani őket. Kivéve talán a Nagy Nyári Háromszöget.

Égi háromszög helyett mi földi kört írunk le: visszatérünk a kiinduló helyünktől nem messze eső rétre. Műúton haladunk tovább, de sajnos egy autó is épp erre jár. Hogy is szólt az ukáz? Megáll, fej elfordít, szem becsuk – és nem gondol arra, hogy e furcsa tömeg kapcsán a sofőr mit gondol. Lényeg, hogy a sötéthez szoktatott szemünkkel továbbra is lássunk. Így érünk el a tisztáshoz.

Belátjuk újra az eget, és azt is, hogy a fényszennyezés mit művel vele: lapos fényes ív húzódik Kaposvár irányából az erdő fái felett, mintha a Nap ott nem nyugodott volna még le, s arrafelé nem látszik egyetlen csillag se. A látvány azonban csak a kisebb baj: denevérek, teknősök, rovarok tömegesen esnek a fénycsapdáknak áldozatul. De az ember se ússza meg szárazon: a sötétben termelődne a nyugodt alvásért felelős melatonin nevű hormon. Ha nincs sötét, nincs nyugodt pihenés. Van viszont kockázat: a melatonin hiánya fokozza egyes daganatos betegségek kialakulásának lehetőségét.

Mit lehetne tenni? A fölösleges, energiapazarló közvilágítást csökkenteni, az ég helyett a fényt a megvilágítandó felületre irányítani. S bár két éve ezt már törvény írja elő, a betartása még fejleszthető: az energiafelhasználás így akár a felére csökkenthető lenne.

A társaság energiája is csökken, a legtöbben már a földre heveredtek. Innen próbáljuk beazonosítani az imént megismert csillagképeket. Közben Maczó András felállította a távcsövet, libasorban térdet hajtunk a világegyetem előtt, miközben az M16 nevű fényködre állított függőleges távcsőbe pillantunk.

A Szaturnuszban már kényelmesebb pózból gyönyörködhetünk. S hogy időről időre miért hördülünk fel? Egy borsószemnyi kődarabtól, amely olyan tempóval száguld, amivel az InterCity három másodperc alatt érne Budapestre Kaposvárról. Kitalálták, mi az? Bizony, a hullócsillag. Elkényeztet e kora nyári éjszaka, annyi hullik, hogy lassan kezdek kifogyni a kívánságokból. De egy utolsó még akad: az unokáink is láthassák otthonukból a Tejutat.

Ezek is érdekelhetnek