Valami ősi ösztön mozdul

Az ember alakítja a tájat, de a táj is magához formálja a benne élő embert. A pásztorok némán is bölcsességre nevelnek – így fogalmazza meg Kunkovács László, miért olyan nyugalmasak, zárkózottak és férfiasan hallgatagok a pásztoremberek. Köztük élt, részt vett a hétköznapjaikban. Ha kellett, meghált a szabad ég alatt a hodály mellett, kutatásaiból két tucat könyvre való anyag született. A fotói sosem beállítottak, mindig igazat mondanak. Nem a puszta „operettromantikáját” vetítik elénk.

A fotóművész, néprajzkutató munkáját korábban Kossuth-díjjal honorálták, nemrégiben pedig a Nemzet Művészei közé választották. Kérdés persze az is, vajon tudósnak vagy művésznek vallja-e magát. Miből merítette az erőt, hogy visszaásson a gyökerekig, és megörökítse ezt a letűnő világot? – erről is faggattuk budai otthonában.

– Engem sosem a falu közepe érdekelt, hanem a tanyavilág. A pásztorok élete a maga egyszerűségével, tisztességével. A táj is olyan nyílt körülöttük, mint ők maguk. Éjszaka föléjük borul a világmindenség, s ők ebből a bölcs nyugalomból kimozdíthatatlanok. Kell ettől jobb élet?

Kunkovács László vidéken nőtt fel, a Békés megyei Endrődön. Hatalmas vízi világ vette körül a szülőhelyét, gyermekfejjel megismerte a tanyasi állatseregletet éppúgy, mint a nádasok, fűzfás árterek szárnyas lakóit. Rácsodálkozni a természetre és az azzal harmóniában élő emberre – ez a szemlélet egy életre belé ivódott. Ragaszkodott a „földszintes Magyarországot” megismerő alapállásához, és ennek gyümölcsét mutatja be köteteiben. Számára máig a világ legszebb zenéje az állatok nyakába akasztott kolomp, csengő meg pergő hangja.

– Már diákkoromban fényképeztem, nem is rosszul, főiskolásként díjakat nyertem. Bennem volt azért tudós érdeklődés is. Pöttöm koromtól az iskolaigazgató apám polcáról leemelgettem a tudományos könyveket. Végül aztán minden összekapcsolódott – mutatja az asztalon sorakozó köteteket.

Az a képi leletmentés, amire ő vállalkozott, sosem kötötte az íróasztalhoz, az élete nagyobb részében az országot járta, sokszor vonattal, gyalogosan. Afféle mesebeli szegénylegényként kopogtatott be a Magyar Távirati Irodába, rögvest felvették, és szép karriert futott be: először országjáró tudósító, majd művészeti szerkesztő volt. Csodálkoztak is, amikor otthagyta a kényelmes állását, hogy kövesse a hivatását. Akkor már Eurázsia más tájain, például Mongóliában is kereste a nomád pásztorok kultúrájának emlékeit. Kutatott többek közt sziklarajzok, ősi építmények, a puszta közepén emelt kultikus kőalakok, az úgynevezett kunbabák után, s mindent dokumentált egyre gazdagodó képanyagával. Egy ősi életforma nyomai mindenben megmutatják magukat, akár abban is, hogyan főzik a birkát, s miként tálalják.

– Ha az én falumban háromhavonta nem csinált volna a téeszelnök birkapörkölt-vacsorát, szétment volna a tagság – tréfálkozik. Amikor Kazahsztánban járt, a birka megfőtt fejét mint a legbecsesebb részt neki, a vendégnek kínálták fel. Később nagy meglepetésére Kunmadarason egy lakodalomban, ahol két pásztorfamília fiataljai keltek egybe, hasonló szokást láthatott. A vőfély behozta a birkapörköltet, de a legjavát, a jószág benne főtt fejét nem az ifjú pár elé tette először, hanem a tata, az aggszakáll elé, mivel a nagy öreget övezte a családban a legnagyobb tisztelet. – Megborzongtam, hogy a kultúra ilyen régről sugárzik.

– Az eurázsiai sztyeppövezet legnyugatibb darabja a mi Alföldünk, őseink azért telepedtek meg ezen a vidéken, mert itt még tudták legeltetni az állataikat. Ez az életforma mélyen gyökerezik bennünk. Sokan úgy néznek a pásztorokra, mintha skanzenben lennének, de én sosem ezt a giccses Hortobágy-képet akartam megörökíteni. Ma azt mondják, ami régi, az menjen a csudába, pedig a természet közeli élet fogalmai nagyon is korszerűek. Ha egy újdonsült milliomos felvásárolja a földet, de nem legelteti, az a parcella elvadul. Egy juhász két kutyával és 400-as falkával viszont szépen karbantartja, és még húst is termel. Dicsérjük a modern tájbarát építészetet, de a pásztorok építményei is épp ilyenek. A seggen ülő hodály (bocsánat, ez a neve a szakirodalomban is) szarufái lelógnak a földig, s ha azok elöregszenek, visszanyeri az épületet az anyaföld, nem borítja fel a természet rendjét, hanem belesimul abba. A pásztorok szállásán nincs egy fölösleges tárgy, ők sosem estek a felhalmozás hibájába.

A néprajzkutató úgy gondolja: a nap ugyanúgy kel fel és nyugszik le, mint hajdan. Nem a világ rohan, hanem az emberek kergültek meg a fogyasztói társadalomban.

Több kötetre való képe vár még feldolgozásra. Könyvbe kívánkoznak a szülőfalujáról őrzött emlékek is. Nagy gondja azonban, hogy nincsen tanítványa, aki átvenné tőle a stafétabotot. Olyan fiatal, aki nem lenne rest utánajárni, hogyan él ma a puszták népe. A díjaknak mindig örül Kunkovács László, csak egy szomorítja: híve sok van, de követője alig. 

Hogy a kutatómunkája cseppet sem volt unalmas, bizonyítja az erdélyi farkaskaland is. Csillogó szemmel eleveníti fel a kedvünkért:

– A kalyibában olyan erős juhtejszag volt, hogy inkább kinn kerestem szállást. Éjszaka leszállt a hőmérséklet, és én alvásra készülve révedeztem, s azt hittem, egy kutya kerülgeti a sátramat. Megnéztem alaposabban, és rájöttem, hogy ez farkas, mese nincs. Mellettem volt a vadászkésem, gondoltam, ha közel jön hozzám, beledöföm. A zajra pedig odarohannak a szállást védő termetes esztenakutyák. Már elképzeltem, reggel a vállamra vetett farkassal, mint Toldi Miklós, bekopogok a juhászokhoz, hogy lássák, mire képes egy alföldi legény. A farkas azonban eloldalgott, másnap csak a nyomait találtuk. Ennyin múlott a dicsőség!

A képein főleg férfiakat örökít meg, halászokat, mesterembereket, pásztorokat, de a háttérben ott szorgoskodnak az asszonyaik is. Ahogy a néprajzkutatót is támogatja mindenben a felesége. Kunkovács László így festi le e világot:

– A pásztor feji meg az állatait, de amint a sajtárba csordult a tej, a férfi hátrateszi a kezét, a többi az asszony dolga. A pásztor a telet otthon tölti a családdal. Amikor aztán tavasszal serken a fű, és fújja a szél az illatát, valami ősi ösztön megmozdul benne, és már vágyik kifelé.

FOTÓ: CZIMBAL GYULA, MTI