Varázslatos Erdély

Erdély varázslatos világát kolozsvári születésű nagypapám meséiből ismertem meg. Szűkszavú, szigorú öregemberre emlékszem, aki hatéves unokáját vonattal vitte Erdélybe. Ez volt az első igazi utazásom, és kétségtelenül először éreztem már magam is: nagyfiú vagyok.

Ország-világ2009. 02. 17. kedd2009. 02. 17.
Varázslatos Erdély

Harminckilenc évvel később kíváncsian lépkedek a marosvásárhelyi repülőtéren. A téli késő délutánban a sötétedéssel együtt érkezem a szállodába, de a kíváncsiság annyira erős bennem, hogy a sötét és a hideg ellenére is sétára indulok a városban.

Az első dolog, ami rabul ejt, a város szimbólumává vált két épület: a magyaros-szecessziós stílusú Kultúrpalota és a Városháza.  Lenyűgöz a szépségük, és ha becsukom a szemem, magam előtt látom a város 90 évvel ezelőtti aranykorát, ahogy nyüzsgő sokaság népesíti be a teret.

A főterén szinte csak magyar beszédet hallani. Egy fiatal párt kérdezek, hol tudnék vacsorázni – olyan igazi erdélyi csemegéket –, s ők készségesen igazítanak útba: a Laci csárdát ajánlják, ahol további kellemes meglepetések érnek: a bőséges étlapon régi szakácskönyvekből ismert ételek sorjáznak, helyi székely specialitások. Mindenki kedves, és az elkészült finomságok is fantasztikusak.

Este, a szállásomra visszatérve, a másnapi útitervet próbálom összerakni, amikor az útikönyvben ráakadok Orbán Balázs nevére. Elolvasva a róla szóló rövid ismertetőt, kíváncsiság lesz úrrá rajtam. Egy báró, aki Viktor Hugótól tanul fényképezni, majd Kossuth-tal osztozik a száműzetésben, és autodidakta történészként megírja a Székelyföld leírása című hatkötetes főművét, hogy aztán 1860-tól, hat éven keresztül tervszerűen barangoljon Erdélyben a fényképezőgépével, és rögzítse benyomásait. Az olvasottak után nem kérdés többé: másnap Székelyudvarhely felé veszem az irányt.

Korai reggeli után autóval indulok a Székelyföld szívébe. Ez az a terület, ahol a legtöbb hagyományőrző falu, a legtöbb jellegzetes fatornácos székely parasztház és székely kapu maradt meg. A kis falvakon keresztülautózva, a mínusz 15 fokos hideg ellenére sem állom meg, hogy ne szálljak ki itt-ott néhány percre. Olykor szóba elegyedek a falvak lakóival, akik magától értetődő természetességgel igazítanak útba, vagy mesélnek a falu történetéről. Amikor megállok egy szépen festett kapu előtt, a ház lakója kíváncsian siet elém, és barátságosan érdeklődik, segíthet-e valamiben – ez a fajta vendégszeretet a székelyek sajátja.

Utamat folytatva délben érkezem Korondra, Székelyföld fazekas központjába. A korondi kerámia jellegzetes színéről és motívumairól ismert: fehér alapon zöld, sárga és barna színek. Esetleg egy kis kék. A falu elején egy traktort szerelő férfit kérdezek, hogy hol találom a hely leghíresebb fazekas mesterét. Kis gondolkodás után Páll Gusztihoz irányít, aztán utánam kiabál, hogy azért a Józsa Lajoshoz is nézzek be. A kapuhoz érve félve lépek be, hangosan köszönök, de semmi válasz nem érkezik. Hátul az udvarban aztán találok egy ajtót, benyitok. Páll Ágoston és felesége egy konyhának tűnő helyiségben ülnek, és régi levelekhez mellékelt fekete-fehér képeket nézegetnek. Köszönésemre felnéznek, beinvitálnak a szobába, azután a fazekas mester hátravezet az udvarban lévő istállóhoz, és a kétszárnyú hatalmas ajtót kinyitva rengeteg gyönyörű kerámiát látok mindenhol. Vásárolok néhány edényt. Különösen megszerettem azt a barna színű, magas falú tányért, amiben a mester elmondása szerint ők a rántottát készítik. Tegyem csak rá a tűzhelyre, ha hazaértem – mondja –, még az íze is más annak, ami ebben készül. (Kipróbáltam, és valóban egyedi lett a rántottám, arról nem is beszélve, hogy praktikum szempontjából sem utolsó, hisz a tojás felverésére és sütésére, majd az elfogyasztására is ugyanaz az edény szolgál.)

Sötét este van mikor Székelyudvarhelyre érek. A főtéren állok meg, és egy könyvesboltba térek, hogy megtudjam, vajon merre van a szálloda, ahol az éjszakát eltöltöm. Az eladó éppen el van foglalva, ezért körbenézek az üzletben, s csodák csodájára az első polcon meglátom Orbán Balázs: A székelyföld című művét. Igaz, ez csak egy válogatás, de nekem most tökéletesen megfelel. A begyűjtött információk birtokában megtalálom a szállásom, aminek a földszintjén hangulatos étterem működik. Már a vacsora alatt kezdem olvasni a könyvet, amelyből fantasztikus dolgokat tudok meg Erdélyről, valamint magáról az íróról is. Elhatározom, hogy másnap feltétlenül felkeresem az író síremlékét.

A Madarasi Hargita, a székelyek szent hegye felé veszem az irányt, de sajnos az időjárás nem kedvez, és nem jutok fel a csúcsra. Azért a sűrű fenyőerdők között kanyarogva ízelítőt kapok a hely varázslatos kisugárzásából.

Visszafelé Zetelekán keresztül visz az út. A faluba érve, az út szélén érdekes csoportot pillantok meg: egy pap miseruhában, három ministráns gyerekkel és néhány civil férfival sétál. Mire odaérek, már bemennek egy házba, de a sor végén sétáló nőt még sikerül megszólítanom. – Ma van a házszentelés a faluban – mondja. – Kicsit megcsúsztunk, mert Vízkeresztkor kellett volna, de még nem késő.
– Én még sosem láttam ilyet, bemehetnék? – kérdezem.
– Jöjjön csak, nézze meg! – válaszolja, majd bemutat a papnak, akit még három háznak a megszentelésére kísérek el. Búcsúzás közben megígértetik velem, hogy küldök nekik képeket, és amikor a címről érdeklődöm, csodálkozva néznek rám: írjam csak rá, hogy a papnak küldöm, nyugodjak meg, meg fogja kapni.

Megígérem, és elindulok erdélyi látogatásom utolsó állomása, Szejkefürdő felé. Ez az a falu, ahol Orbán Balázsnak síremléket állított a székely nemzet. Nehéz lenne eltéveszteni, a falu előtt hatalmas tábla jelzi az utat a híres emlékhely felé. Az év más szakában bizonyára többen járnak erre, de most kihalt a hegyoldal, csak egy szánkózó családot látok az odavezető úton. A hófehér domboldalon már messziről látszik a sűrűn egymás után állított, enyhe ívben kanyarodó 14 székely kapu. Méltóságteljesek így együtt. Minden kapu előtt elidőzök egy kicsit, lassan sétálok fel a dombra. A sír előtti utolsó építményt felirat ékesíti: „Az egy igaz isten segedelmével építette Orbán Balázs 1888”. Leveszem a kesztyűmet, és megfogom a 120 éves fát. Jó érzés megtapintani. Amikor elfordulok, hogy továbblépjek, hangosan reccsen egyet az egész kapu. Lehet, hogy csak véletlen, végül is miért ne ropoghatna az öreg fa a cudar hidegben, én mégis inkább szeretném azt hinni, hogy talán ezzel jelezte valaki, figyel rám, velem van, és örül, hogy itt lát most, Erdélyben.

(Malév információk: Kolozsvár - napi két közvetlen járat; Marosvásárhely és Temesvár – naponta egy közvetlen járat.)

Burger Barna

Forrás: Horizon - a Malév fedélzeti havi lapja.

Ezek is érdekelhetnek