Visszatekintő - A nulladik év

VÁLTÓÁLLÍTÁS CÍMMEL vaskos tanulmánykötet jelent meg nemrég, amely Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben alcímet viseli. A sorozat egyik szerkesztőjével, Horváth Gergely Krisztiánnal többek között a szovjet csapatok háromnapos szabad rablásáról és a vidék másodrendűségéről is beszélgettünk.

Ország-világHardi Péter2017. 05. 23. kedd2017. 05. 23.

Kép: Budapest, 1945. április Birtok-okmányt adnak át egy újgazdának a földosztáson Újpesten. Középen Andrásfi Gyula (b3, világos kabátban), a Magyar Kommunista Párt újpesti pártbizottságának titkára. A táblán olvasható a "Föld azé aki megműveli!" felirat. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. MTI Fotó/MAFIRT: -, Fotó: -

Andrásfi Gyula
Budapest, 1945. április Birtok-okmányt adnak át egy újgazdának a földosztáson Újpesten. Középen Andrásfi Gyula (b3, világos kabátban), a Magyar Kommunista Párt újpesti pártbizottságának titkára. A táblán olvasható a "Föld azé aki megműveli!" felirat. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. MTI Fotó/MAFIRT: -
Fotó: -

 
Miért Váltóállítás a kötet címe (amely az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja – Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiadásában jelent meg, a Magyar vidék a 20. században sorozat első darabjaként)? Nos, a cím a két diktatúra, a kifutó nyilas és a berendezkedő kommunista hatalomra utal. Ha úgy tetszik, átállították a politikai váltót.

Mindkettő kényszerpálya volt, hasonlóan a vasúti szerelvényekhez: a vonat sem arra tart, amerre a masiniszta akarja, hanem amerre a váltót állítják. A váltókezelők pedig mindig kívülről érkeznek.

A régi, nyilas diktatúra tehát 1945-ben végképp eltűnt, az újnak az első lépegetései pedig elkezdődtek, s hatásuk máig tart.

A kommunista diktatúra hatalomátvétele, berendezkedése fokozatos és teljesen tudatos volt. Elsőként a régi elit lába alól húzták ki a talajt, vagyis fosztották meg a vagyonától. Legtöbbjük külföldre menekült vagy távozott önként. 1988-ban a magyar arisztokrácia 2500 leszármazottja közül körülbelül csak  500 élt Magyarországon.

A földreform időzítése sem véletlen. A kormányrendelet március 17-én jelent meg, jóllehet az ország nyugati részén még harcok folytak. Az időpontja nyilvánvalóvá tette, hogy nem a mezőgazdaság előmozdítása a cél, hiszen akkor őszre kellett volna tenni, a betakarítás és az őszi vetések megkezdése közötti időszakra. De még csak nem is a szegényparasztság felemelését célozta demokratikus, minden érintettre kiterjedő módon, hiszen ahol nem volt felosztható nagybirtok, ott nem osztottak semmit.

A következő lépés a közigazgatás átvétele volt. Megalakultak az úgynevezett Nemzeti Bizottságok, amelyek azonban nem választott testületek. A megszálló hadsereg jóváhagyása kellett hozzá, és általában erős baloldali befolyás alatt működtek. Többnyire a kommunistákon kívül a szociáldemokraták és a Nemzeti Parasztpárt tagjai domináltak, a jobboldali erőket pedig fokozatosan kiszorították. Így a baloldalnak szinte mindig megvolt a kétharmados többsége.

A Kisgazdapárt 1945. november 4-i választáson elért 57 százalékos győzelmét követoen nem is merték kiírni az önkormányzati választásokat, az elsőt – immár tanácsit – csupán 1950-ben tartották meg.

1945-ben alakult meg a politikai  rendőrség is, az ÁVO elődje. Háborús bűntettek megtorlására hivatott testületként jött létre, ám valójában nem határozták meg pontosan, hogy mi számít háborús bűntettnek, és mi nem. Ezért valójában megalakulásától kezdve a politikai ellenfelekkel, ellenlábasokkal való leszámolásra alkalmas szervezetről van szó. Eszközük pedig a félelemkeltés, az eltűnések, megverések. Érzelmileg megágyaztak a későbbi totális terrornak.

Rendkívüli súlyú társadalmi, lelki trauma volt a nok megerőszakolása is. A szovjet csapatok egy-egy terület elfoglalása során háromnapos szabad rablásra kaptak lehetőséget, amibe hallgatólagosan beletartozott a nők elleni büntetlen eroszak. Ez azonban ténylegesen nem három napig tartott, hanem a háború befejezését követően is folytatódott, a leigázó stratégia része volt. A Veszprém megyei Marcaltőn az Esterházy-kastélyban például komoly nemibeteg-kórházat alakítottak ki. A veszprémi püspökség papjai pedig a feloldozás lehetőségét kérték a felsőbb egyházi szervektől arra az esetre, ha a terhességmegszakítás erőszak általi foganás miatt történt.

Az új diktatúra tehát lépésről lépésre vette át a hatalmat. A papokat ekkor még – az olyan kivételeket leszámítva, mint például Apor Vilmos püspök – nem bántják. A templomba járást megengedik, ami bizonyos megkönnyebbülést jelentett az egyházaknak, amelyek korábban nem tartották kizártnak a szovjet megszállás utáni sokkal rosszabb helyzetet sem.

Sztálin kezdetben ugyanazt a taktikát követte, mint a Szovjetunióban a háború alatt: vallásszabadságot hirdetett.

A földreform már az egyházakat is érintette, amivel megfosztották az intézményfenntartókat az iskolák működtetéséhez szükséges jövedelemtől.

A veszprémi egyházmegyében – amely akkor még egyebek mellett a mai Somogy megye területét is magában foglalta – például 42 ezer holdja volt a római katolikus egyháznak. Ennek azonban a 70 százaléka erdő volt, s csak 14 százaléka szántó, a többi rét, legelő. Ezek jövedelméből a püspökség 564 elemi iskolát tartott fenn, 2 tanítóképzőt és 7 polgári iskolát. Az egyházaknak a földektől való megfosztása miatt már a gyógyításban, tanításban nem tudtak a korábbihoz hasonló mértékben részt venni, 1948 után pedig a templom falai közé szorultak.

A vidék szemszögébol talán a legfontosabb 1945-höz köthető folyamat, hogy a föld végérvényesen elveszítette a vonzerejét. A föld ugyanis az ezredév során nem csupán a család ellátásának, az életben maradásnak volt eszköze, hanem ennél sokkal több. A lokalitás, az Istennel való kapocs is kifejeződött benne. Ezt az érzelmi kapcsolatot szakították el, és a kommunista politika a még földnél maradottakat lényegében bérmunkásokká tette.

Ennek eszköze volt az erőszakos kollektivizálás 1948-ban, majd 1959-ben meginduló két hulláma.

A vidék másodrendűsége a '60-as években is megmaradt, a téesztagok hiába lettek részei a társadalombiztosításnak, jó ideig nem volt szabadságuk, s családi pótlékot is csak a harmadik gyerek megszületésével kaphattak, azzal az indokkal, hogy ok úgyis megtermelik maguknak helyben a szükséges javakat – szemben az ipari munkássággal.

Mindez ahhoz vezetett, hogy a szülők jó része maga biztatta a gyermekeiket, hogy felhagyva a számos esetben sok-sok nemzedékre visszavezethető földmuveléssel, hagyják el őseik lakóhelyét és költözzenek városba, az iparban vállalva munkát.

Később a téeszek tagjainak egy része már meg tudott élni helyben, ám csak komoly önkizsákmányolás, a földek mellett vállalt háztáji által.

Ezzel párhuzamosan, kompenzálandó az agrártevékenységek veszteségeit, a téeszek lehetőséget kaptak a melléküzemágak létesítésére, ami valójában a falvakba helyezett ipari tevékenységet jelentett.

A mérleg: a mezőgazdaságból – döntoen vidéken – élők 1949 és 1970 között egymillióval lettek kevesebben.

A '70-es években a hazai településállomány kétharmadát kitevő kétezer falunak a szocialista politika nem szánt jövőt, gyarapodásukat mesterségesen, kedvezőtlen szabályozók kialakításával gátolta.

Kérdés persze, hogy megvalósítható lett volna a szükséges modernizáció másképpen is? A válasz egyértelmű igen. „Kontrollcsoportként” ott van az egykori Vas, Sopron és Moson megyék elcsatolt részeiből létrejött Burgenland, ahol az adottságok, a társadalmi viszonyok a magyarországihoz hasonlóak, ám 1955-től, a szovjet csapatok ausztriai kivonulásától lehetőség volt más út választására és kiteljesítésére.

A kétféle út közötti különbség a vidék életében szemmel látható, elég szétnézni a burgenlandi falvakban…

A magyar vidék helyzetén gyakorlatilag nem változtatott a rendszerváltás sem. A politikai fordulat idején az 1300 téesz körülbelül egyharmada prosperált, de gyakorlatilag ezek sem maradhattak meg. Ellehetetlenítésük egyik módja, hogy hitelt nem kaphattak átalakulás nélkül, az új gazdasági formációk pedig már nem voltak kötelesek foglalkoztatni az egykori tagokat.

A kör bezárult, a vidék néptelenedése tovább folytatódik, s ma már visszafordíthatatlannak tunik.

A teljes termékenységi arányszám jelenleg 1,4 ezrelék, míg a népesség szinten tartásához 2,1 ezrelék szükséges. Bár a fogyás mértéke lassúbbodik, megfordítani a jelenlegi vidékpolitika – a munkáskezet egyre kevésbé igénylő birtokkoncentráció – sem tudja. A vidék kiürülését követően a csökkenés elérte a városokat is, amelyek már nem kapják a korábbi népességutánpótlást a falvakból.

Ma vidéken a városok körüli agglomerációs településeknek lehet  jövőjük, továbbá azoknak, amelyeket a fekvésük, adottságaik miatt a városiak rekreációs célra kiszemeltek maguknak, illetve, ahol még kétkezi munkát igénylő mezőgazdasági tevékenységet folytatnak. A többi – a többség – vegetálásra, elhalásra van ítélve.

Ennek a folyamatnak a kezdete 1945. Ahogy a történészek említik: a nulladik év.

Ezek is érdekelhetnek