Majd Peking rendet teremt

Menj csak előre, mi majd negyedórával utánad érkezünk – biztat Miskolczi Attila, az akció irányítója. – Érdekes élményben lesz részed, biztos lehetsz benne…
Ő már csak tudja, Attila a Vám- és Pénzügyőrség központi járőrszolgálatának tagja, gyakori vendég a piacon. Most éppen hat-nyolc társával tart oda.
A piac a szokásos, hétköznap délelőtti arcát mutatja. A bódék nagy része már nyitva, de a forgalom még nem túl nagy. Az árusok egy része szenvtelen ábrázattal üldögél a hegynyi ruhanemű között, mások kínai nyelvű újságot olvasgatnak, ismét mások korongokat tologatnak fatáblán. Valami távol-keleti játék lehet.
– Érdekel? – fogja meg a karomat az egyik árus.
Bokszert akaszt le a ponyvát tartó rúdról, azt kínálja.
Éppen húzza fel a kezére, hogy mutassa, mekkorát lehetne vele ütni, amikor arca hirtelen megdermed. A bokszert gyors mozdulattal a helyére teszi, s már nem is figyel rám. Nem értem a dolgot, hiszen még nem is utasítottam vissza az ajánlatát. A monoton piaci hangzavar hirtelen elnémul, mint amikor macska oson a csivitelő verebek felé. Kínai vezényszavak pattognak, a kirakodott árut pillanatokon belül visszapakolják a bódékba, ajtajaikat berántják, lakatok kattannak, az árusoknak pedig már nyomát sem látom.
Csak néhány vásárló álldogál tanácstalanul a hirtelen kiürült soron.
Egy-két perc telik el így, tétován kóválygok az elárvult bódék között, amikor feltűnnek a jellegzetes egyenruhájú vámosok, élükön Attila.
– Na, mit mondtam? – mosolyodik el.
– Honnan tudták? – értetlenkedem.
– Már a Könyves Kálmán körút sarkáról jelezték nekik, hogy közeledünk.
Ezek szerint hiába jöttem, fordul meg a fejemben, ám erről szó sincs. A vámosok megfontoltan sétálnak a bódéfolyosón, majd megállnak a piac 2800 elárusító helyének egyike előtt. A felirat rajta: A 73.
Biztos, ami biztos, egyikük egy alacsony kétágú létrára állva az ajtó felső részét kissé megfeszíti, s a résen bevilágít, majd hátrafordulva bólint. Attila már a lakatot nézegeti, majd akkus flex kerül elő, s az egyik társa vágni kezdi a lakat szárát.
– Korábban elég volt az erővágó is, mire a kínaiak kerek szárú lakatot kezdtek használni, ami alá nem tudunk nyúlni. De mi sem ma kezdtük a szakmát – dobja a földre a lakatot.
Az ajtó kitárul, a bódé tömve textíliával: pólók, nadrágok, ingek. Szinte valamennyin ott a márkajelzés: Lacoste, Puma, Adidas, Kenyo, Armani, Diesel, Replay, Nike és még sorolhatnám. A fináncok kordont vonnak, s kezdik szétválogatni a ruhaneműt.
– Hamisítványok – jegyzi meg egyikük, csak úgy mellékesen.
– Így, ránézésre tudjátok?
– Tapasztalat… – nevet fel többük is.
Persze, igaza van, néhány nappal korábban egy kínai kérdezte tőlem a piacon, hogy érdekel-e Nike, majd körülkémlelt, s kinyitott egy bódét. A szín és a méret után érdeklődött, majd kitúrta a kupacból, amit mondtam.
– Háromezer – nyújtotta a nadrágot és a pólót, rajtuk a jellegzetes cégjelzés, a pipa. Márkakereskedőnél tízezer alatt egyiket sem kapom meg.
Léptem tovább, mire azt hitte, sokallom az árat, s szaladt utánam:
– Fiú, fiú! Kettő. Kétezer.
De most hagyjuk nyugodtan dolgozni a vámosokat, s üljünk ki az óbudai főtér egyik presszójának teraszára Takács Gábor márkaszakértővel. A jogszabályok szerint ugyanis hiába a vámosok tapasztalata, mindenképpen szakembernek kell az aláírásával igazolni, hogy a lefoglalt áru valóban hamis.
– Amit márkás termékként árulnak a Négy Tigrisen, abból szinte egy sem eredeti – kavargatja Gábor a kávéját. – A világmárkákat gyártó cégek nem is kötnek szerződést egy­egy ilyen lepukkant bódé tulajdonosával.
– Ezek szerint át sem kell néznie a lefoglalt árut?
– Természetesen valamennyi lefoglalt terméket átvizsgálok. Elvégre lehet közöttük lopott is… De mondom, nem ez a jellemző, hanem a hamisítás.
Ettől függetlenül, idézi Gábor a felmérések eredményét, a vásárlók körülbelül felének meggyőződése, hogy eredeti árut vesz. A másik fele tudja, hogy amiért pénzt ad, az nem márkás áru, ám valami miatt mégis fontos számukra, hogy rajta legyen a cég címkéje.
– De hogyan kerül egyáltalán az országba a hamis áru?
– Többféle módszer is létezik.
Vagy már eleve hamis áru érkezik Hamburgba, a kínaiak legkedveltebb európai kikötőjébe, vagy a konténerek aljában csempészik a márkajelzést, amit Magyarországon varrnak rá a kínai asszonyok, mondjuk, a piaccal szemben lévő Ganz Mávag épületlabirintusának egyikében.
– A piacon viszont lebuknak – jegyzem meg.
Gábor legyint:
– Lebuknak, aztán másnap ott folytatják, ahol abbahagyták. Megtehetik, van olyan ügyem, ami öt éve indult, s még mindig nem született meg a jogerős ítélet. Ilyen vastag az aktája már – mutat araszt a hüvelyk- és a mutatóujjával.
A lebukott árus módszere egyszerű: egyszer-kétszer nem jelenik meg a tárgyaláson, aztán új szakértőt kér, mondván például, hogy a puma nem is puma azon a cipőn, hanem egy ugró cica. Ezen aztán szépen elvitatkozgatnak a szakértők. Amikor pedig végül mégis megszületik az ítélet, a büntetés nem több 100-150 ezer forintnál.
– Ráadásul a Négy Tigrisről szerzi be az árut a vidéki piacozók egy része is – teszi hozzá Gábor –, sőt járnak ide a környező országokból is. A piac az egyik legnagyobb közép-európai csempészáru-elosztó központ.
De térjünk vissza a vámosokhoz, akik már jó órája pakolásszák a ruhaneműt a zsákokba. Valamennyi márkát külön kell válogatni, majd listázni.
– Hölgy lehetett az árus – talál meg hátul az egyikük egy üveg kölnit.
– Lehet tudni, hogy kicsoda? – firtatom.
– Látsz a falon működési engedélyt? – kérdez vissza.
A bódé bérlőjének a nevét végül a szektorfelügyelőtől kapják meg. Betéti társaság bérli, tulajdonosának a neve számomra kínai.
– Akkor tehát megtaláltátok… – állapítom meg.
– Ez semmit nem jelent – legyint Attila. – Ő csak a bérlő. Valószínűleg továbbadta az árusítás jogát. Akkor viszont bottal üthetik a nyomát. De ha megfogják is… Van, akit már ötször kaptak el, s még csak ki sem toloncolták az országból.
A bódé kiürült, alig egy doboznyi pólót hagynak a vámosok a sarokban, azokon nem volt semmiféle márkajelzés – szemben a huszonegy zsáknyi márkahamis áruval. Három járművel szállítják a járőrszolgálat Bihari úti központjába.
A bódésor végén kisebb tömeg álldogál, figyelik a pakolászást. Legtöbbjük kínai árus. A szektorfelügyelő közéjük vegyül, körbeállják, magyaráznak neki valamit.
– Várjatok még egy kicsit – hallom a felügyelő válaszát.
A fináncok a Bihari úton folytatják, papírmunkával. Amíg evvel bíbelődnek, addig én az emeleten Gutyán Tibor alezredest, a szolgálat parancsnokát keresem fel.
– Mennyire tartja hatékonynak a munkájukat?
Kérdésem nem véletlen: többször is jártam az elmúlt években a piacon, mindig ugyanazt tapasztaltam.
– Elismerem – bólogat a parancsnok az élménybeszámolómat hallgatva –, szélmalomharcot vívunk. Néhány éve még jóval többen voltunk, ma a teljes hadra fogható szolgálat felét a piacon láthatta. S hozzánk tartozik az egész ország, mi vagyunk az egyetlen vámos szolgálat, amely bármikor, bárhol bevethető.
–  Mégis, nem lehetne valamit tenni? Mondjuk, ha a kapuban ellenőriznék a forgalmat.
– Próbáltuk már, nem sokra mentünk vele. Éjszaka bedobálták a kerítésen az árut.
– Vagy ha folyamatosan járőröznének a piacon…
– Követnék a járőrt, s mindig ott zárnának be, ahol éppen jár. A híradólánc működését ön is tapasztalhatta.
– Mégis csak különös – jegyzem meg. – Mindenki tisztában van avval, hogy mi folyik azon a piacon, gyakorlatilag mégsem változik semmi. Már vagy tizenöt éve…
– Tenni természetesen lehetne ellene. Csak ahhoz a jogszabályt kellene módosítani.
A jogszabály-módosítást a vámosok részéről Mózs Elek, az országos parancsnok helyettese hangolja össze. Vele a VPOP Mester utcai központjában találkozunk.
– A rendőrséggel és az adóhatósággal közösen  javasoltuk a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumnak vásárokról és a piacokról szóló kormányrendelet megújítását – pillant a papírjába. – A legfontosabb talán az, hogy az üzemeltető legyen felelős azért, ami a piacon történik, s vezessen naprakész nyilvántartást a helyhasználati engedéllyel rendelkezőkről. Szeretnénk elérni, hogy jogszabálysértés esetén akár be is lehessen záratni egy piacot.
– Úgy tudom, erre most is lehetőségük van.
– Arra van lehetőségünk, hogy ezt javasoljuk a piac fenntartóját nyilvántartásba vévő önkormányzatnak.
– Javasolták a Négy Tigris bezárását a józsefvárosi önkormányzatnak?
– Kétszer is.
– S mit válaszoltak, miért nem zárják be?
– Nem válaszoltak a levelünkre.
Nehezen akarom elhinni, de a dandártábornok megerősíti a szavát.
– S mikorra várják, hogy a minisztérium tesz valamit?
– Az első egyeztetési fordulón már túl vagyunk, most várjuk az újabb válaszukat.
A labda tehát a minisztérium térfelén pattog. Szerettem volna megkérdezni tőlük is, mikor startolnak rá, ám udvarias elutasító válaszon kívül semmilyen információt nem kaptam.
– Egyszer azonban csak megszületik a módosítás, amitől a Négy Tigris is kifehéredhet – jegyzem meg Mózs Eleknek. – Addig viszont ellenőrizhetnék gyakrabban a piacot.
A tábornok ismét maga elé veszi a papírjait.
– Hetente átlagosan kétszer tartunk ellenőrzést.
– Ha négyszer tartanának?
– Nézze, a munkatervünket úgy állítjuk össze, hogy a munkánk eredményeként befolyjon a költségvetésbe 1200 milliárd forint vámból, a jövedéki adóból, egyebekből, erre kaptunk megbízatást. Erőinket tehát ennek megfelelően kell csoportosítanunk. Ha tovább fehérítenénk a Négy Tigrist, az által már nem folyna be annyi a költségvetésbe, mintha mondjuk az üzemanyag-csempészetet derítjük fel a keleti végeken.
– Úgy tűnik, az idők végezetéig tündökölni fog a Négy Tigris…
– Néhány évnél többet nem adok neki. Pekingnek sem érdeke ugyanis, hogy a bóvlival piacozó honfitársaik rontsák a felfutó gazdaságuk hírnevét. A követségük egy-másfél év óta folyamatosan kéri tőlünk az adatokat. Márpedig ha az anyaország akarja, gyorsan rendet vág az itteni kínaiak között.
Amíg azonban ez megtörténik, lenézek még a Bihari utcai épület alagsorába, hogy elbúcsúzzam a délelőtti akció résztvevőitől.
– Jó, hogy jössz – így Attila. – Hatósági tanút keresünk…
Rendben, de cserébe adatokat kérek. A vámosok készséggel diktálják: 1299 darab ruhát foglaltak le, értéke 4 millió 540 ezer forint.
– S mi lesz az áru sorsa?
– A bírósági ítélet megszületéséig tároljuk a bűnjelraktárban. Aztán, amelyiket márkátlanítani lehet, azt átadjuk humanitárius célra. A többit meg kell semmisíteni.
– Mennyibe kerül a megsemmisítés?
– Kilója huszonnyolc forint.
– Ezt ki fizeti?
– Természetesen mi, vámosok.

Németh András Péter felvételei