Görbe bot és repedt orr

Rákóczitanya

csupán a nevében tanya, hiszen szabályos kis falu az, még ha csak

kétszázan lakják is. Vaja ugyan messzebb van, két és fél-három

kilométer, a 41-es főút viszont két-háromszáz lépés, és a buszok

jönnek-mennek. Valamikor a szabolcsi építővállalat munkásbuszai is

mindennapos vendégek voltak, mert rengetegen dolgoztak innen a

vállalatnál, de ahogy széthullott az állami cég, leállt a busz is.
Ma

meg már hiába is jönne – elöregedett és jórészt kicserélődött a

lakosság. Az öregek kihaltak, elköltöztek, mentek a már korábban

elvándorolt fiaik után. A porták azonban hamarosan gazdára találtak, az

itteni körülményekhez képest egészen tisztességes áron. Egy jobb

állapotú kétszobás vályogházért akár egymilliót is el lehetett kérni.
Most azonban ugyanaz a ház legfeljebb a felét éri.
Másfél-két

éve ugyanis nagyon megváltozott itt az élet. Ózd környékéről három

népes roma család költözött be, s azóta oda a nyugalom.
– November

végén egy nyolcvanöt éves öregembert a szemem láttára tapostak meg az

úton – hagyja abba a hóseprést egy ötven körüli asszony a tanyasi

főutcán, aztán int, hajoljak közelebb. – Nem lehet itt már hangosan

beszélni – súgja. – Amióta az a nagy verekedés volt, még mi, fiatalabb

asszonyok is félünk. Hát akkor az öregek, meg az özvegyek!
– Kik voltak a tettesek?
– Hát kik lettek volna? Az ózdiak.
– Szegény öregember – sajnálkozunk. – Mi volt a bűne?
–

Hogy szólni mert a lopott holmiért. Sajnos, túlságosan is jóba lett

velük, aztán észrevette, hogy kezdenek eltünedezni a dolgai. Ebből lett

aztán a verekedés.
Szomszédok viszálykodása, legyinthetnénk, de ez esetben többről van szó. A vajaiak szerint Rákóczitanya jövője a tét.
Többségük

pesszimista. Úgy vélik, a tanya sorsa megpecsételődni látszik. A

helyiek szerint a viszály magját egyértelműen az „ózdiak” vetették el,

és az egercsehiek locsolgatták, hogy nagy, terebélyes fává nőjön.
A

történet egy szerencsésen elbírált pályázattal vette kezdetét, amikor

az egercsehi és a szomszédos szúcsi önkormányzat tekintélyes summát

nyert a cigánytelepek felszámolására. A csehi romák düledező

bányászkolónián éltek, a pénz viszont lehetővé tette, hogy máshová

költözzenek. Legtöbbjük maradt a faluban és a környéken. Móric Tamásék

azonban, akik másfél éve Ózdról költöztek Egercsehibe, a Vaja melletti

Rákóczitanyát szemelték ki maguknak. Az önkormányzat talált is egy

portát, s beköltöztette a négytagú családot.
És megkezdődtek a bajok.
–

Ez valamikor 2007 szeptemberében történt – mondja a vajai polgármester,

Tisza Sándor. – De a tanyaiak már korábban is mondogatták, hogy

mindenféle idegen cigányok járják csapatosan a két utcát, s eladó

portákat, telkeket keresnek. Aztán már be is költözött egy család, és

hamarosan olyan híreket kaptunk, a Heves megyei falu azért keresi az

üres telkeket, hogy szociális bérlakásokat építsen – nálunk! Hogy aztán

majd hozzánk telepítse át az egercsehi cigányokat. Nézzék – vesz egy

nagy levegőt –, engem félig-meddig egy cigány asszony nevelt fel, mert

anyámnak nem volt teje. Azóta is fiamnak szólít, és én se felejtem el

soha, hogy mit köszönhetek neki. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy

nem vagyok cigánygyűlölő, de a bérlakások terve enyhén szólva

megdöbbentett. Ráadásul Móric úr azzal fenyegetőzött, hogy ránk gyújtja

a hivatalt, na akkor betelt a pohár!
Növelte a szabolcsiak

gyanakvását az az országszerte terjedő szóbeszéd is, miszerint a Heves

megyei önkormányzatok összebeszéltek, hogy a szociális minisztériumtól

nyert pénzek segítségével más megyékbe szórják szét a hevesi romákat. A

gyöngyösi romák jászberényi költözése volt a kezdet, s íme, most Vaja

van soron.
Ma Rákóczitanyán három, egykor Ózdon lakó nagycsalád él

harminc-egynéhány taggal. Az Egercsehiből ide került Móric Tamással

kezdődtek igazán a vajaiak gondjai.
– Hiányoztak a megfelelő

papírjai, s nem tudott bejelentkezni a tanyai házba – folytatja a

polgármester. – Erre elkezdett üvöltözni, hogy mi rasszisták vagyunk,

aztán minden létező helyen feljelentett bennünket. Hogy a rendőrök

megalázták, hogy a nevelt unokáját nem veszi át az óvoda, az orvos nem

vizsgálja meg, mi pedig üldözzük őket. Én voltam már annyi, de annyi

tárgyaláson, ki- és meghallgatáson miattuk, hogy felsorolni is

lehetetlen! Persze, mindenütt tisztáztak bennünket, de – természetesen

mi „raszszisták” vagyunk. Az nem számít, hogy a tanyáról menekülnek az

emberek, hogy a múltkor az egyik tősgyökeres cigány család keresett

meg, hogy adjunk nekik bent a faluban házat, mert kint már nem lehet

élni.
A

községháza felgyújtásával fenyegetőző Móric Tamás alacsony, bizalmatlan

férfi, de aztán megenyhül, mikor megsimogatjuk az Egercsehiből magukkal

hozott kutyájuk fejét.
– Tényleg nagyobb volt a hangom talán a

kelleténél, de hogy a rendőröknek mentem volna!? – legyint. – Ők jöttek

rám, azt hittem, nyomban kibeleznek.
Az utca legszélső háza előtt

állunk. Bokáig ér a hó, vacogtató a hideg, de le kell vele mennünk a

fészerbe, mert mutatni akar valamit. Bent két nagy pulyka gunnyaszt egy

zsákokkal letakart berendezésfélén. Kapagép, nemrég vették több mint

hetvenezer forintért.
– Mi műveljük a kertet, nem úgy, mint sok

helybéli roma – magyarázza, aztán beinvitál bennünket a házba, ami

ugyan csak három év múlva lesz a nevén, de a sajátjaként lakja.
Száraz,

egészséges ház, de kicsi, másfél szobás, és ráférne egy rendesebb

felújítás. Csóválták is a fejüket a helyiek, mikor megtudták a

vételárat. Itt 1,8 millió forint egy kisebbfajta vagyon. Azon két ilyen

házat is venni lehetett volna.
– Nem mi fizettük – vonogatja a

vállát, aztán felveszi a veszettül berregő telefonját. Valami Béla

keresi Pestről. – Jogvédő – mondja nekünk, mikor kikapcsolja a telefont

–, sokan segítenek.
Nézünk ki az ablakon, szépen süt a nap, ragyog a

hó, de más semmi. Egyszerűen nem érti az ember, mi szél hozta ide őket

a szegénynek ismert Szabolcsba.
Nem érti ezt az egercsehi

polgármester asszony, Tóth Andrásné se, de mint mondja, nekik ott

kellett házat venni, ahol az érintettek kívánták.
– Az ár se volt

természetesen mindegy – emlékezik a történet elejére. – A szomszédos

faluval közösen huszonötmillió forintot kaptunk, és tizenöt család

elhelyezéséről kellett gondoskodnunk. Móricék a már korábban

ideköltözött rokonok miatt ragaszkodtak Szabolcshoz, s mi

rábólintottunk.
– S mikor kezdték volna a bérlakások építését? – vetem közbe.
–

Jaj, dehogy akartunk mi bérlakásokat építeni! – lesz ingerültebb a

hangja. – Miből? És kinek? Mondvacsinált ügy ez, higgyék el. Én már

azon se csodálkoznék, ha Móricék vissza akarnának jönni.
Móric Tamásék azonban nem akarnak költözni megint, bár azt mondja, ma már ezerszer meggondolnák Rákóczitanyát.
– Nem a tanyasiakkal van nekünk a bajunk – gyújt rá egy cigarettára –, hanem a hivatallal. Ahol nagyon nagy a rasszizmus.
– Miben nyilvánul ez meg?
– Jöjjenek be velünk egyszer a hivatalba! Majd megtapasztalják, hogy bánnak velünk. Úgy néznek ránk, mint a véres ingre.
– Nem gondolja, hogy a folytonos rasszizmusozással saját maga alatt vágja a fát? – próbáljuk csitítani, de ő rendíthetetlen.
Később

azt firtatjuk, miből élnek, erre felderül az arca. Sorolja, hogy 25

ezer forint a gyes, 14 ezer a szociális segély, s van 7200 forint

lakásfenntartásra a vajai polgármesteri hivataltól.
– Meg eljárunk a földekre dohányt kapálni, törni, ilyesmi. Most is kétmázsás disznót öltünk, a felét kimértük…, nem éhezünk.
A

két utcából álló tanya a nagy hideg ellenére sem kihalt. Aki él és

mozog, az havat seper, lapátol – meg talán bennünket, az idegeneket

figyeli. Mert sosem lehet tudni, hiszen történtek itt az utóbbi időkben

olyan dolgok, amik korábban nemigen.
– A szomszédomtól most vittek

el harminc tyúkot – támasztja a seprűt a kerítésnek özvegy Tóka

Miklósné a főutcán. – Pedig nem is egyedül él, hanem a fiával. Igaz,

este már ő is csak kisbaltával mer kimenni az udvarra. Én is oda voltam

a gyermekemnél karácsonyozni, s nem tudtam, mire jövök haza.
– Bántották valamijét? – kérdezzük, mire boldogan sóhajtja, hogy hál’ istennek, semmit.
De

épp elég volt neki az a nagy verekedés a télelőn. Azt mondja, azóta

végképp bezárkóztak a tanyasiak. Korábban még el-el is jártak estézni

egymáshoz az emberek, de most már nem. Estére bezárják az ajtót, és

tévéznek.
– Nem is a lopásokkal van itt a baj, hanem a viselkedéssel

– áll meg mellettünk egy bevásárlásból hazafelé tartó nő, aki szívesen

beszél ugyan, de az arcát nem adja. – Borzasztó, milyen agresszívek

ezek az idegenek. Pláne, a suhancok. Nézzék meg, ott is jön vagy négy.

Ózdiak mind – mutat a kövesúton viháncoló fiatalokra. – Na, például

azok csak a tankoknak állnának félre. Mára szabályosan kisajátították

maguknak ezt a tanyát. Bizony – néz dühösen a mellettünk köszönés

nélkül eltangózó sihederek után –, ma már nekünk kell lelépni az útról,

ha találkozunk.
A bajok forrásaként megjelölt ózdiak egyébként már

rég nem ózdiak. Radics Jánosék például a Taktaközből költöztek ide, a

lánytestvére, Ágnes pedig Nyírmadáról. Igaz, eredetileg valóban ózdiak,

de Radics János szerint ott már régen nem lehet normálisan élni.
–

Az öcsém most is ott él, így tudom, hogy mi folyik arrafelé. Uzsora,

bűnözés, kábítószerezés, már a tizennégy éves lányokat is kajakból az

utcára kényszerítik.
Délelőtt egy szekér akácágat kapott a segítség

fejében egy helybéli gazdától, két tizenéves fiúval együtt épp azt

huzigálja az udvaron. Kezet fogunk, aztán kinyitja előttünk a

konyhaajtót. Bent félhomály, borzasztó meleg, és vagy tíz felnőtt,

gyermek. A felnőttek egy része rokon, de a gyerekek sem mind az övé.

Nekik van hat, de neveli a húga négy gyermekét is. A sógora öngyilkos

lett, a testvére pedig, az ő szavaival mondva, bolond.
– Még hogy mi

vagyunk agreszszívek? – kínál bennünket hellyel. – Látják ezt a

görbületet? – mutat az orrára. – Abban a novemberi verekedésben senki

se sérült meg, csak én. Az öregember görbe botjával törték be az

orromat. És még én vagyok feljelentve! Pedig nem én lövöldöztem, hanem

az öreg fia.
Kint már lassan alkonyodik, de azért még megnézzük a

galambjait, meg a kertet, ahol verebek ugrálnak a méternyi magas

kelbimbótörzseken. Közben Radics János arról beszél, hogy azért kellett

eljönniük Taktabájról, mert ott nagyon rossz volt a házuk, és sok volt

a patkány. Ezt a házat részletre vették, és hogy ő egy vásárosnaményi

cég közvetítésével Székesfehérvárra járt dolgozni a nyáron.
– De most nincs munka – tárja szét a karját. – Csak szegénység – mondja, majd elbúcsúzunk.
A

falutáblánál még megállunk készíteni egy fotót, mikor megáll mellettünk

egy öreg autó, s kihajol belőle az utas, egy tanyai roma. Sovány,

megszeppent ember, délelőtt már voltunk nála, mert úgy hallottuk, hogy

az „ózdiak” miatt árulja a házát. De akkor ijedten bezárkózott. Most is

halkan beszél.
– Igaz – mondja, aztán elhajtanak.
Hogy mi igaz, azóta se nagyon tudjuk. De sejtjük.