Néha kevés a beismerés

– Segíthetünk valamiben? – kérdezték tőle.
– Igen.
– Tessék parancsolni.
– Gyilkosságot szeretnék bejelenteni.
Az ilyes helyzet, ugyebár, az egyébként sokat látott rendőrök életében sem mindennapos, persze, hogy soron kívül az egyik irodába tessékelték, ahol Aranyos János nyomozó régi ismerőseként üdvözölte a férfit.
– Hát visszajött, Ferenc? – ültette le a férfit.
– Vissza. Hiszen megígértem.
– Ez igaz. Tizennyolc éves lett a fia?
– Ma van a születésnapja.

•

Kozma Ferencet hat évvel korábban, 1995-ben ismerték meg a nyomozók. Május 30-án besétált a városi rendőrkapitányságra.
– Eltűnt a feleségem – jelentette be. – Már két napja nem jött haza.
– Előfordult ilyesmi korábban is?
– Soha.

Az eltűnést annál is komolyabban vették, mert az asszony a nyíregyházi kórházból kiszervezett egyik cég ügyvezetője volt. A nyomozók feltérképezték üzleti kapcsolatait, ám evvel nem jutottak messzire.
Kikérdezték a férjet is, de ő sem szolgált használható információval. Szemlét tartottak az Erdő sor 2.-ben, a negyedik emeleti lakásában – hiába. Csupán az tűnt fel, hogy a lakás csacsira ki volt takarítva.
– Hétfőn, amikor hazaérkeztem a kétnapos osztálykirándulásból, láttam, hogy apa éppen egy takarítógépet hozott haza, s mindent kisuvickolt – vallotta a 12 éves Ferike, a család egyetlen gyermeke.
– Tett ilyet máskor is? – kérdezték a nyomozók a fiút.
– Soha azelőtt.
Minél többet tudtak meg Kozma Ferencről, annál gyanúsabb lett számukra. Végül megkérték, vetné-e alá magát a hazugságvizsgálatnak.

Ez a szerkezet – ha ügyesen használják – nem szokott tévedni. Most is megmutatta, hogy Kozma Ferenc bizony megfojtotta a feleségét, holttestét pedig a közeli vasúti elágazásnál, az úgynevezett deltánál rejtette el.
A férfi azonban tagadott, majd amikor látta, hogy a gép elárulja, addig ficergett, amíg a szerkezet összevissza nem jelzett. Végül pedig megtagadta az együttműködést.
– Nézze, Kozma úr – folytatta a kihallgatást Aranyos János. – Mi tudjuk, hogy ön ölte meg a feleségét. Tegyen beismerő vallomást.
– Nem kívánok vallomást tenni – válaszolta a férfi immár jegyzőkönyvön kívül –, de annyit elárulhatok, hogy tudom az ügy megoldását.
– Ha tudja, miért nem árulja el?
– Mert akkor nem volna, aki felnevelje a fiamat.
– Ezek szerint mégiscsak ön tette el láb alól a feleségét.
– Amit mondtam, megmondtam. Nem kívánom megosztani önökkel, amit tudok. Majd amikor a fiam nagykorú lesz. Akkor visszajövök, s feltárom az igazságot.

•

S valóban. Hat év múltán egy kora őszi napon Kozma Ferenc megjelent a megyei rendőr-főkapitányságon.
– Akkor hát mondja – tett új lapot Aranyos János nyomozó az írógépébe.
– Részletes beismerő vallomást szeretnék tenni. Én öltem meg a feleségemet.
S elkezdett beszélni. Azon a májusi vasárnapon Kozma Ferenc a szüleinél segédkezett a Derkovits utcai családi házukban. Csak estefelé érkezett haza.
– Siess, kérlek – szólt a kádban lubickoló feleségének. – Fáradt vagyok, szeretnék én is lefürdeni.
– Az ilyen tutyimutyi ember csak várjon a sorára – így az asszony.
Kozma Ferencet megcsípte a szó, de gondolta, tréfára fogja a dolgot.
– Aki két gyereket csinált, az csak nem lehet annyira tutyimutyi…
– Hát igen, aki két gyereket csinált… Csakhogy az nem te vagy.
– Hogyhogy nem?
– Úgy, hogy az első gyerek nem tőled van.
Az első gyerek néhány évvel Ferike előtt született, de hamarosan meg is halt.

Kozma Ferenc agyát ekkor elöntötte a méreg.
– Igen? Szóval megcsaltál? – ragadta meg a nő nyakát. – És kivel? Mondd meg, hogy kivel! – nyomta le a fejét a víz alá.
A nő kapálódzott egy ideig, aztán elernyedt a teste. Kozma Ferenc pedig elengedte. Az asszony nem mozdult, a férfi pedig látta, hogy már nem él.

Ekkor lement a mindig nyitva tartó „KGST-piacra”, ahol vett egy húszcentis kést, amivel tizenegy darabra vágta a nőt, majd néhány tagját egy szemeteszsákba gyömöszölte, és kerékpáron kivette a közeli, elhagyatott vasúti deltába. Ekkor jött rá, hogy ásót is kellett volna hoznia. A következő fordulónál már az is volt nála, s fél méter mélyen elásta a darabokat. Négy-öt fordulóval az öszszes testrésztől megszabadult.

Amikor végzett, kitakarította a kádat, majd csíkokra tépte felesége egyik nadrágját, szemüvegét összetörte, táskáját felhasogatta, s az egészet bedobta a szemeteskukába. Reggel pedig betelefonált az asszony munkahelyére, hogy aznap nem fog bemenni, s másnap bejelentette a rendőrségen az eltűnést.

•

– Miután felvettük a részletes beismerő vallomást, megkértük Kozma Ferencet, hogy mutassa meg, hová rejtette felesége maradványait – hallgatom Aranyos János nyomozót a nyíregyházi megyei rendőr-főkapitányságon.
– És megmutatta? – kérdezek rá.
– Ekkor már együttműködő volt, mentünk is a vasút mellé, oda, ahol Tiszavasvári felé ágazik el a fővonal. Elkezdtünk ásni, de nem találtunk semmit. Erre kicsit arrébb mutatta, talán ott. Megint csak nem találtunk semmit.
– Szórakozott önökkel?
– Biztos vagyok benne, hogy nem. Egyszerűen nem tudta pontosan megmutatni a helyet, hiszen arrafelé folyamatosan hordták-vitték a földet, állandóan változott a terep. Végül béreltünk egy földgépet, s három méter mélyen több száz négyzetméteren több ezer köbméter földet kutattunk át. De csak nem leltük meg a maradványokat.
– S mi lett Kozma Ferenccel?
– Mivel nem találtuk meg az áldozatot, nem tudtunk vádat emeltetni ellene, s kénytelenek voltunk elengedni.
Kozma Ferenc egyébként a gyilkosságot követő tanév végén váratlanul felmondott a 107-es szakközépiskolában, ahol pedagógusi végzettséggel is rendelkező villamosmérnökként tanított. Néhány év múlva már ki sem mozdult otthonról. A fia a rendőrségtől kért segítséget. A férfit ekkor elmeszakértő is megvizsgálta, s kiderítette, hogy skizofréniában szenved.
– Még egy kérdés: a fia tudta, hogy az apja ölte meg az anyját? – kérdezem a nyomozót.
– Ezt mi is megkérdeztük tőle. Azt mondta, sejtette. Az évek során teljesen elhidegültek egymástól, s amikor nagykorú lett, Győrbe került, ahol hivatásos katonának tanult. Mielőtt azonban végzett volna, a szolgálati fegyverével főbe lőtte magát.

•

Magas fémkapu zárja el a kíváncsi tekintetektől az udvart a nyíregyházi Derkovits utca 7.-ben, legalább két és fél méteres. Itt laktak Kozma Ferenc szülei – meghaltak már mindketten –, s ide van most bejelentve ő maga is. Csengetésemre nem nyitnak ajtót.
– Soha nem lehet tudni, mikor jön – tudom meg a szomszédoktól. – Néha naponta, néha egy hónapban egyszer. Halljuk, hogy matat a kertben valamit, aztán felül a kerékpárjára, s megy el.

Akkor talán az Erdő sor 2.-ben találom, ott, ahol a gyilkosság történt?
– Üres az a lakás – állítja Till Györgyné házmester. – Néha ugyan megjelenik, de már indul is tovább. Oda szokta kötni a kerékpárját, ni, a kukához – mutat le a társasház negyedik emeletéről az utcára.
Még egy címem van, az, ahol valamikor a felesége szülei laktak, az Ungvár sétány 16. Csöngetésemre kövérkés, ősz, gondozott szakállú férfi nyit ajtót.

Kozma Ferenc áll előttem. Mondom, mi járatban vagyok, de ő szelíd, ám határozott hangon hárítja el a beszélgetést.
– Pedig talán könnyítene a lelkén – próbálkozom.
– Nem könnyít azon semmi – csukja be az ajtót.