Ötkor aludni megy a meleg

Az önkormányzat fával megpakolt kisteherautója a Keleti lakótelep felé araszol. A város valamikori előkelő tisztviselőtelepén bukdácsolunk, lehangoló a látvány. Tóth Zoltán, a sofőr nem először jár már itt – majd’ mindennap hoz egy-két fuvarral –, de azért ő is óvatosan vezet. A kutyák, az utcán szaladgáló gyerekek meg a tömérdek kátyú mind-mind komoly veszélyforrás. A rozoga kerítések övezte úton öreg Skodákat, Zsigulikat kerülgetünk – ez nem az a környék, amiről az irodájában a tűzifaakciót lebonyolító városfenntartó kft. ágazatvezetője, Hunyadi János mesélt.
Mert tévedés lenne azt hinni, hogy csak a láthatóan szegény utcákba kell fát fuvarozniuk. Gyakran megfordulnak a város valamikor legendásan jómódú környékein is, ahol hatalmas polgárházak tornyosulnak ma is. De a magukra maradt kisnyugdíjasok nem nagyon bírnak már velük. Eladni azonban nem tudják vagy nem akarják, a várostól kérnek hát pár mázsa fát, amivel egy szobában talán kihúzzák a telet.

Találni azonban igen pimasz kérelmeket is a szociális iroda asztalán. Volt például, aki a kilencedik emeleti távfűtéses lakásába kért akácgurigát. De akadt olyan is, akinek a háza előtt nem lehetett ledúrni a platóról a fát a kapuban álló, vagyont érő gépkocsitól. Mikor mégis leborították, az álomautó gazdája volt felháborodva, hogy ő nem vegyes fát, hanem tölgygurigát várt.

Hát itt, a Keletinek mondott lakótelepen álomautóból van a legkevesebb. Mondhatni egy se – bámészkodó annál több. Kíváncsian nézik, ki a szerencsés nyertes. Végtelenül lelakott házrész előtt fékezünk, egy állapotos asszony jön elénk, és mutatja, hová öntse a rakományt a sofőr. A házból féltucatnyi apró gyerek is kirohan, és – se szó, se beszéd – kezdik behordani a házba a fadarabokat. Még a négy-öt évesek is dolgoznak, és a szülés előtt álló fiatalasszony is cipekedik.
– Muszáj – mondja, s tapogatja a derekát –, ha kint hagynánk, reggelre ebből már nem maradna semmi.

Tóth Anasztázia, a hat gyermek anyja a kamrába irányítja a fahordó kicsiket, és be-beszalad közben a szobába, hogy lökjön a tűzre. Faggatom az itteni életről, de csak legyint szomorúan.
– Nyomorúság ez, higgyék meg nekem. Ha nincs anyám – mutat a félhomályos szobába lépő középkorú asszonyra –, akkor már rég megfagytunk volna.
– Nem látom az urát – nézek körül. – Dolgozik?
– Dehogy dolgozik – legyint az anyja, és bezárja kisiető lánya után az ajtót. – Börtönben van. A család meg a kamatos pénzt nyögi. Ha én nem főznék, nem tudom, mi lenne szegényekkel.

►

A nagy halom fát lassan elnyeli a sötét kamra, a kint álldogáló szomszédok is lassan hazafelé szállingóznak. Tóth Zoltán, a sofőr egy negyven körüli férfival beszélget, együtt dolgoztak a kft.-nél. Balogh János azonban csak kétszáz napot dolgozhatott, így munkanélküli-járadékban nem részesülhet, hiszen ahhoz legalább egyéves munkaviszony kell.
– Direkt csak tizenegy hónapig dolgoztatják az ember – kiabálja egy asszony –, hogy ne kapjuk a munkanélkülit, mert az kétszerese a 24 ezer forintos segélynek.

Balogh János csitítja, majd közelebb hajol, s azt mondja, menjünk már be hozzájuk, a felesége beszélni akar velünk. Az ő házuk valóságos palota a többihez képest. Szépen kipucolva, vadonatúj ajtók, ablakok. A panelprogram során kidobált nyílászárókból válogatott, aztán otthon szépen beépítette mindet. Bontott, falazott, ragasztott, illesztett, festett, tapétázott, és most egy kimondottan barátságos otthona van.

– Nagy a bosszúságunk – mondja az asszony –, kikapcsolták az áramot. A telepen egy csomó helyen lopták. De mi nem, bár azt állítják. A múlt hónapban is hatezer forint villanydíjat fizettem. De találtak valami kábelt a közös padláson, és kikapcsoltak minket is.
– Akkor a számítógép miről megy? – kérdezzük.
– Most már mi is lopjuk! Ha nem kellett nekik a pénzünk, akkor adják ingyen!