Addig örüljetek, amíg büdös van

Félpucér hölgyek lengedeznek az enyhe szellőben, bizonyítva, hogy a tímárok erotikus fantáziáját ugyanazok az újságkivágások mozgatták meg, mint bármely más gyári munkásét szerte az országban. A hölgyek mellett fekete tábla, rajta az utolsó feljegyzések a mellről, farról, gerincről. A félreértések elkerülése végett: nem női testrészekről, sokkal inkább a feldolgozott bőr egyes darabjairól van szó.

A simontornyai bőrgyárban járok, közvetlenül a Sió partján elterülő koszlott épületben. Pontosabban épületmaradványban. Szerkezete ép, ám az újságkivágásokon és a táblán kívül a berendezését, de még a nyílászáróit is az utolsó szegig elhurcolták, s most csontvázként ékteleníti a várost.

A gyártelepen egyébként többtucatnyi épület található. Legtöbbje tulajdonosra talált, ám ahol egykor ezerötszázan is keresték a kenyerüket, ott ma alig százan. A helyszínen egyébként – kis túlzással – akár bombatámadás utáni helyzetről szóló filmet is lehetne forgatni. Némelyik épületről hiányzik a vakolat, másokról potyognak a téglák. Mindenütt mérhetetlen mennyiségű mocsok. Ezt takarítgatják már lassan tizenkét éve, amikor is a Simontornyai Bőrgyárra lakatot tettek.

Mielőtt azonban a veszélyes hulladéktól való megszabadulás küzdelmét részletezném, nem árt néhány szót áldozni arra, hogy miképpen ment is tönkre alig néhány évvel a rendszerváltás után a gyár, amelynek homlokzatán az alapításra utaló évszám 1780. Tanulságos történet.

– Amit öt generáció alatt felépítettek, az másfél generáció alatt semmivé lett. – A mondatot a Vak Bottyán Általános Iskola igazgatói irodájában jegyzetelem. Tóthné Unghy Ilona igazgatónő a messzi Nógrádból származott a 4800 lakosú észak-tolnai városkába, ám helytörténetben bármelyik őslakost veri.

A gyár történetéről könyvet is írt, így hosszan sorolja az alapító Fried család érdemeit, kiemelve a testvérpárost, Pált és Imrét, akik a két háború között világhírűvé tették a simontornyai bőrgyártást. S hogy szavai nem eltúlzottak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy messzi országokból is szereztek be nyersanyagot – dolgoztak fel itt még krokodilbőrt is –, a kész terméket pedig ezerfelé szállították, egészen a dél-amerikai Trinidadig.

Simontornyát is ők tették naggyá, a gyárból a településre vezették a villanyt, kultúrházat építettek, bölcsődét, az általuk alapított moziba saját kocsin hozatták Székesfehérvárról a premierfilmet, a sportot pedig több szakágban űzték a gyár dolgozói. A család a legfelsőbb körökbe volt bejáratos – ami nem mentette meg őket attól, hogy több tagjuk ne Auschwitzban pusztuljon el. A háború után az ötödik Fried nemzedék még megpróbálta talpra állítani a bőrgyárat, ám 1948-ban azt államosították.

– A gyárba soha többet nem tehették be a lábukat, ám bárhol a világban meghalt egy Fried, mindig megszólalt a kürt – jegyzi meg az igazgatónő.

S hogy mi vezetett a tönkremenetelhez? Kiforrott véleményt hallgatok:
– Egyrészt az erőltetett fejlesztés. Minél többet termelni, ez volt a jelszó, a minőség már nem számított. Az itt gyártott bőráru el is kelt a szocialista piacon, de amikor az összeomlott, a világpiacon már nem állta meg a helyét.

A másik ok a vezetők szemlélete:
– A nyolcvanas években hallottam, hogy mégiscsak lesz prémium, mert kisebb a veszteség, mint az előző évben volt. Na, persze, csak a vezető beosztásúak számára…