Egy kiállítás (hamis) képei

A minap egy különös kiállítás zárt be Pécsett. Különös, hiszen a festészeti bemutatókon a legnagyobb szégyennek számít, ha a valódi képek közé véletlenül egy hamisítvány kerül, ám ott csakis ilyesmivel találkozhatott a nagyérdemű. A Pszeudo (nem valódi) Csontváry címet viselő tárlaton csupa olyan kép került a falakra, amelyeket a nagy festő stílusában, az ő motívumrendszerét használva alkotott – valaki más. A különös kiállítás a talán legkülönösebb magyar festő: Csontváry Kosztka Tivadar története.
Bár inkább három férfié…

Az egyes számú főhős természetesen a zseniális festő, aki igazából nem tartozott egyetlen festészeti irányhoz sem; önmagát napútfestőnek titulálva teremtett egy addig soha nem látott képi világot. Idehaza csekély elismerésben, inkább értetlenségben és gúnyban volt része, noha a külföldi kritikusok az 1907-es párizsi kiállítása után elismerően nyilatkoztak róla. (Picasso például így: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak…”) A szokásosan megtapasztalható honi értetlenséghez valószínűleg különc, excentrikus egyénisége és életvitele, látnoki-prófétai allűrjei is hozzájárultak. Csontváryt jó szokás volt „félnótásnak” tekinteni, s ha kivételesen elismerték művészetét, a festő emberről somolyogva terjesztették a furcsábbnál furcsább történeteket. Például azt, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól küldött sürgönyöket hol a Japán kávéház törzsasztalánál gyülekező művészeknek, hol a kormánynak arról, hogy a plen-airt „feltalálta”, a fővárosnak, hogy mikor melyik vonattal érkezik, vagy a császári kabinetirodának, hogy mi is történjék a megfázott Ferenc Józseffel: „Királyt napra kitenni” – szól a híres távirat… Akik a Japán kávéház művészasztalánál megkapták Csontváry üzeneteit, elnézően mosolyogtak rajta – ma viszont Csontváry képe trónol a Magyar Nemzeti Galéria fő helyén, és az asztaltársaság leghangosabban nevetgélői a galérián kívül rekedtek.

Történetünk kettes számú főhősét a hatvanhat éves korában, 1919-ben elhunyt Csontváryhoz rokoni szálak fűzték, ismerhették is egymást, hiszen Gerlóczy Gedeon – róla lesz szó – 1919-ben már 24 éves volt. Gerlóczy híres orvosdinasztiából származott, de a családi hagyományokat megtörve, a József Nádor Műegyetemen szerzett diplomát, s közel négy évtizeden keresztül Budapesten dolgozott mint elismert, jó nevű építész. Ezúttal nem míves épületei miatt emlékezünk rá, hanem korszakos tette okán: ő volt ugyanis az, aki megmentette az enyészettől Csontváry képeit. Gerlóczy 1919 októberében a Fehérvári úton keresett magának üres lakást, amikor Csontváry műtermét is megtekintve találkozott az ott maradt hagyatékkal. „A műteremben koporsószerű ládák voltak, bennük feszítővasak, keretek, továbbá az egyik ládában a Baalbek, csuklósan összehajtott állapotban” – mondta később. Hát igen, Csontváry örökösei is tébolyultnak tartották a festőt, a vásznait bútorszállító lovas kocsisoknak ajánlották megvételre, a kéziratokat pedig tűzbe akarták hajítani. Belegondolni is szörnyű, hogy mondjuk a négyszer hét méteres Baalbek – amelyet Csontváry talán a legjelentősebb művének tartott – védte volna esőtől, hótól a szállítandó nachtkasztnikat… Gerlóczy, a legendával ellentétben, nem fillérekért, hanem elég jelentős összegért: 20-25 ezer svájci frankért váltotta meg az enyészettől a képeket. A vicc az, hogy nem a „pingálást” adták el neki, a vásznaknak volt ekkora az értékük: Csontváryról tudjuk, hogy mindig is a legjobb minőségű vásznakat rendelte egy düsseldorfi cégtől, amely nemegyszer húzódozott a szokatlan méretektől, de Csontváry soha, egyetlen centimétert sem engedett.

A hármas számú hősünk lesz tulajdonképpen a legfontosabb, hiszen ez a történet nem jöhetett volna létre nélküle. Ő pedig az 1993-ban, 93 éves korában elhunyt Gegesi Kiss Pál Kossuth-díjas orvos, gyermekgyógyász, gyermekpszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az I. Számú Gyermekklinika igazgatója, egyetemi rektor, a gyermekgyógyászati kardiológia jelentős alakja, a gyermekkori agydaganat, cukorbetegség és fertőzéses eredetű szervi elváltozások tudós kutatója. Aki mindeközben az ország tíz legjobb teniszezőjének egyike, Davis-kupa-csapattag volt, ennek megfelelően humoros, laza társasági ember, „munkaidőben” viszont borzasztó kemény, céltudatos, szigorú professzor. Hét gyermeket nevelt, mind a hét diplomás lett. Mindezek mellett a festészet avatott szakértője, nagyszívű mecénásként és kifogástalan érzékű műértőként személyesen ismerte a két világháború közötti festők többségét: Márffy Ödönt, Egry Józsefet, Barcsayt, Kassákot, Bokros Birmant, Szántó Piroskát vagy éppen Anna Margitot. Többedmagával ő alapította meg a magyar művészettörténetben mérföldkőnek számító Európai Iskolát, amely nyitás volt az európai szellem, az európai modernizmus felé.

És hát ő volt az is, aki mindeközben megvett vagy 150 hamis Csontváryt…
De hát hogyan? És kitől? És hogyhogy nem vette észre, hogy átverték?