Árva csibészek nyomában

„Csángó magyar, csángó magyar, / Mivé lettél, csángó magyar? / Ágról szakadt madár vagy te, / elvettetve, elfeledve.” Így kezdődik a csángó himnusz, és ezt a szép népdalt most tizennégy gyerek énekli Csíkcsomortánban. „Mert münk is magyarok vagyunk, / Még Ázsiából szakadtunk, / Úristen, sorsunkon segíts, / Csángó magyart el ne veszítsd!”

Elérzékenyül az ember, amikor árva kisgyerekektől hallja ezt a fohászt, fenn, a Hargitán, egy árvaházban. És azonnal megérti mindazokat, akik azon fáradoznak, hogy a hátrányos helyzetben élő fiatalok ne kallódjanak el. Ezen segítők táborához csatlakozott a Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító (Mavir) Zrt., amikor vezetőik elhatározták, hogy támogatják ezt a székelyföldi kezdeményezést.

Most éppen egy alapkő letételére érkeztek, hiszen több magyarországi energetikai cég egy ötvenfős árvaház építésének költségét állja Csíksomlyón. Ezúttal sem jöttek üres kézzel. Játékokat, ruhákat, könyveket osztottak szét a Babba Mária Házban élő tizennégy gyereknek.

– Miért Babba a ház neve? – kérdezem az egyik nevelőtől.
– Ez mifelénk azt jelenti, szép.
– Olyan, mint én! – mondja mosolyogva egy csángó népviseletbe öltözött kislány. Regina tényleg az, bár a tizennégy évéből négyet nyugodtan letagadhatna.

Büszkén mutatja meg nekem ízlésesen berendezett, tiszta szobáját, ahol lánytestvérével lakik. Két fiútestvére meg a szemközti szobában kapott helyet, hogy közel legyenek egymáshoz.
– Legalább mi, testvérek tartsunk össze – mondja bánatosan. – A szüleim elváltak és gyerekotthonba raktak bennünket.
– Nem hiányoznak?
– Apukám hiányzik, de anyu nem. Apu Tordán dolgozik, néha meglátogat bennünket, és nyaranta elmegyünk hozzá. De itt, az árvaházban a nevelőink nagyon rendesek, kedvesek hozzánk, megpróbálják helyettesíteni a szüleinket.

Efelől semmi kétségem, miután megismerkedem az egyikükkel, Vitos Ildikóval. A csíkszeredai, huszonéves lány törékeny termete miatt szinte elvegyül a gyerekek között.
– Nagyon ügyesek, aranyosak, fejlődőképesek! – jellemzi a nevelő a gyerekeket dióhéjban. – Ez utóbbit azért mondom, mert tudom, hogy korábban milyen nagy szegénységben, primitív környezetben éltek. Sok mindent nem tudtak a civilizált életmódról, itt kellett megtanulják például a vécé, a szappan használatát, a fogmosást. Nagy türelem kellett hozzájuk, és most is, ha bármi problémájuk van, nyitottnak kell lennünk velük szemben. Öt éve foglalkozom velük, nagyon szerény fizetésért. De nem is azért csinálom, gyerekekkel foglalkozni csak a pénzért nem is lehetne – szeretni kell őket.

Ez vezérelte Ferencz Csaba polgármestert és feleségét, Klárit is, amikor elhatározták, hogy önzetlenül, társadalmi munkában segítenek a hátrányos helyzetű gyerekeken. Ehhez az kellett, hogy a csíksomlyói plébánossal, Gergely Istvánnal elutazzanak Moldvába, az ott élő magyarokhoz.

– Amikor először voltunk Csángóföldön, hazafelé a feleségem végig sírt – emlékszik vissza a polgármester. – Egyre csak azt kérdezte: hogyan élhetnek emberek ilyen sanyarú körülmények között a XXI. században? Utána egy darabig nem volt lelkiereje elmenni oda, de most már rendszeresen eljárunk, hiszen a szülőkkel tartani kell a kapcsolatot, mert bizonyos döntéseknél szükség van az ő beleegyezésükre. Ha elmegyünk, sajnos azt látjuk: még vannak olyan gyerekek, akiket a saját érdekükben el kellene hozni, ezért is építjük fel az új árvaházat. Amúgy is nehéz ott magyarnak -megmaradni, hiszen román nyelven zajlik az oktatás.

– Néha az az érzésünk, mintha tudatosan züllesztenék le azt a vidéket – veszi át a szót felesége. – Lassan se nem magyar, se nem román. Pedig a keresztfákon ott vannak még a magyar feliratok. Azért is veszünk részt szívesen a csángómentésben, mert nekünk az a feladatunk, hogy jó magyar embereket neveljünk. Sok jó ember adományából élünk, azaz a Csibész Alapítványhoz befolyt pénzekből. Állami támogatást nem kapunk.