Kubai anziksz

Legutóbbi ittjártamkor, 2006 végén Fidel Castro épp eltűnt a nyilvánosság elől betegsége miatt, az utcákon azt rebesgették, „El Commandante” talán már nem is él. Arra mindenki esküdött, hogy valami egészen nagy változás előtti utolsó pillanatban vagyunk. Aztán a diktátor – éppúgy, mint eszméje – „feltámadott”, s bár lemondott elnöki és hadvezéri posztjáról, majd megvált a kommunista párt első titkári székétől is – a rendszer összeomlása elmaradt.

Öt év múltával újra itt vagyok. A havannai repülőtérről egyenesen a Hotel Nacionalhoz megyünk. A kultikus szálloda 1930-ban nyitotta meg kapuit, jóval az embargó előtt, amikor Kuba még az amerikai fényűzés színhelye volt. Az itt működő kaszinó bevétele akkoriban Las Vegas-i méreteket öltött, és sztárok hemzsegtek az előtérben.

Mindennek már több mint ötven éve vége szakadt. Ám ha a csodás esti félhomályban végignézünk a tengerparti sétányon, a Maleconon, akár fél évszázadot is visszarepülhetünk képzeletben. Fidel Castróék forradalma megállította az időt. Korabeli amerikai autók gyötrődnek salétrom marta korabeli lakóházak között.

Megtévesztően romantikus innen, a hotel kertjéből nézve, ahol frakkos felszolgáló hordozza a Cuba Librét szüntelenül. A tengerparti mellvéden helyiek ücsörögnek, hátat fordítva mindannak, amit mi hamisítatlan Kubának hiszünk. A horizontot bámulják, a Florida felől érkező szellőbe szagolnak. Legtöbbjük biztos kacérkodott már a felfújt teherautó-belsőn megkockáztatott meneküléssel…

Négy-öt ital elhiteti, hogy sikerült egy naplemente alatt akklimatizálódni. Elindulhatunk hát testközelből megismerni a szocializmus egyik utolsó bástyáját. Kicsit olyan ez, mint egy osztálykirándulás felnőtteknek. Utazás egy ismeretlen helyre, amit körbeleng a szexualitás és a folyamatos alkoholfogyasztás, de igazából senki nem cserélné el az otthonával.

Aludni viszont kell valahol, és azon többség, aki nem engedheti meg magának a luxusszálló kényelmeit, remek alternatívaként házi szállást is választhat. Ez gyakorlatilag valamely kubai családdal történő összeköltözést jelent. A keleti blokk összeomlása után Kuba teret adott a turizmusnak, a párt pedig szemet hunyt a magánszektor ezen részének kialakulása felett.

A helyiekkel eltöltött idő némi bepillantást enged a kubaiak életébe. Folyamatos jövés-menés, szomszédolás zajlik. Fiatalember érkezik pár száz tojással a vállán, amiből gondosan leszámol ötöt a család minden egyes tagja számára, állami ellátmány minden lakos részére. Amint kilép, azonnal érkezik a váltás a szivargyárból bugázott portékával. Itt majdnem mindent be lehet szerezni, és, az embargónak hála, minden importcikk többszörösébe kerül a nálunk megszokottnak.

Ha ehhez hozzávesszük a hivatalosan 10-15 dolláros havi fizetést, akkor végképp érthetetlenné válik: hogyan is él itt meg bárki?! A jegyrendszerre kapott alapvető élelmiszerek nem fedezik a havi fogyasztás felét sem, az úgynevezett dolláros boltok pedig megfizethetetlenek, ha valaki a helyi keresetből él. Ezért aztán senki sem él kizárólag abból. Vagy a külföldre vándorolt családtagok segítik a szigeten maradottakat, vagy ők maguk ragadnak meg minden lehetőséget a feketézésre.