Régi zsiványok nyomában

Tíz évvel később már csak mosolygunk a történeten: Vidróczki Márton zsiványságai gyerekcsínynek tűnnek a mai betyárvilág szokásos hétköznapjaihoz képest…  A szobor is áll, ha nem is közterületen, de közmegelégedésre, miközben az is kiderül: nem a szobor, hanem egy kopjafa hozott vihart a derék önkormányzat életébe.

A kalamajkát az akkoriban erősen buzgólkodó Országépítő Alapítvány ajánlata okozta: úgy döntöttek ugyanis, hogy a millennium alkalmából az arra érdemes településeknek kopjafát ajándékoznának, odaillő feliratokkal. Mondjuk például: „E fa alatt üldögélt Kossuth Lajos” vagy valami hasonló. Azt ugyan ma már nem lehet kideríteni, ki ragadott papírt, ceruzát, de tény, hogy Mátraverebélyről két ajánlat is érkezett: a világháborús hősöknek vagy Vidróczkinak legyen tanúfája. Az alapítványnak az utóbbi tetszhetett: naná, világháborús hős akad majd’ minden faluban, de Vidróczkija csak Mátravere¬bélynek van (ami persze egy kövér történelemhamisítás, de ne vágjunk a dolgok elébe)…

Szóval, amikor megérkezett ama bizonyos kopjafa, rögvest kezdődött az asztalcsapkodás a polgármesteri hivatalban. Oláh Sándor, a falu rendszerváltó, majd’ két cikluson át ügyködő polgármestere vitte a prímet: „Zsiványnak kopjafát? Azt már nem! Kiröhögnek bennünket!”  A nagy ordibálást vélhetően meghallotta a sarokba állított kopjafa is, mert szégyenében azon mód kettérepedt. De az alapítványt az ilyesmi nem hátráltatta országépítő munkálkodásában, legott csináltatott egy másikat. Ez áll ma az Almásy-kastély parkjában, rajta a felirat: „Itt ölték meg Vidróczkit”. Ami persze megint csak nem igaz, mert a legendárium szerint a betyár megsanyargatta ugyan Almásy Edmundot is, de nem ezért halt meg, hanem – de erről is majd később. Aztán hamarosan Oláh Sándor is megenyhült – hiszen végül is ennek a mátraalji kis falunak közel-távol nem akadt Vidróczkin kívül egyetlen valamirevaló híressége –, megenyhült olyannyira, hogy a végén éppen ő lett az, aki a kopjafát átadta a falunak, amikor is némi ünnepélyességgel lehuzigálta a ráterített leplet.

Na de mi volt mindez ahhoz képest, amikor a település egyik nagyvállalkozója előállt azzal az ötlettel, hogy nemhogy kopjafát, egyenesen szobrot érdemel ez a Marci gyerek, s hát ő azt el is készíttetné, Mátraverebély nagyobb dicsőségére.

A vállalkozó, Szűts Ferenc uram akkoriban erősen hitt a falu feltámadásában, s lássuk be, ebben volt is valami, hiszen a településhez tartozik Szentkút, az ország második nemzeti kegyhelye, ahová évente százezrek zarándokolnak el. Csakhogy ez a százezer zarándok átrobog, átvánszorog, átsétál a falun, ahol nemhogy szálláshely, de még egy vendéglő sincs, ezért gondolta Szűts uram, hogy a Verebély végén Szentkút felé forduló útra egy esténként kivilágított hatalmas székely kaput épít, s amellé telepíti Vidróczki turistacsalogató szobrát.

Már ettől is megbolondult a falu, hát még, amikor Szűts úr végül is kibökte: lesz egy Vidróczki-szobor a betyárvilágnak, lesz egy bányászszobor a bányászmúltnak, s lesz egy Szűz Mária-szobor Szentkútnak. A község azonmód több pártra szakadt. Voltak a Vidróczki-pártiak, voltak az ellenzők, meg voltak, akik ezt a hármasságot nem tudták elképzelni. Ez utóbbiakhoz csatlakozott az egyház is, mondván, nehogy má’ egy elvetemült gonosztevő mellett álljon Szűz Mária. De Szűts uram makacs ember volt, fel is fogadott egy faragóművészt, bizonyos Tóth Gyulát, és a saját erdejéből méretes tölgyeket vágatott alapanyagul. A szobrok el is készültek, Szűz Máriát ugyan elvitték valahová a Dunántúlra – arra talán nem jártak betyárok –, Vidróczki meg a Bányász szobra azonban odakerült a szentkúti elágazáshoz, igaz, székely kapu nélkül. Erős, robusztus alak a Vidróczkié, de a Bányász bizony sovánka, ahogy Oláh úr mondja: „én még ilyen keszeg bányászt nem láttam”. Állítólag a faragóművésznek csőlátása volt, tán ezért lehet ez a véznaság…

Na de, míg odakerültek, az sem volt egyszerű művelet. Merthogy először is mindenki tiltakozott, még a bányászok is. De amikor a szomszéd községek, Jobbágyi és Mátraszentimre átszóltak, hogy nekik jól jönne Vidróczki, a verebélyiek visszakoztak: azt már mégsem, Vidróczkit nem engedjük, ő a miénk! (Ugye, jeleztem már, némi történelmi zűrzavar uralkodik itt ebben a kérdésben…) Nagy hirtelen kikapták hát a pácból a Marcit, s vitték megünnepelni felszobrozását. Igen ám, de a bányászok csak tiltakoztak, ezért aztán az avatásra összegyűlt asszonykórus előbb elénekelte Sovánkának a bányászhimnuszt, majd, hogy a vájárok elmentek és megjöttek a Vidróczki-hívek, hát nekiálltak Kodály Mátrai képekjéből annak, hogy: „A Vidróczki híres nyája, / Csörög, morog a Mátrába’, / Csörög, morog a Mátrába’, / Mert Vidróczkit nem találja…”

Na persze, ez sem igaz, Vidróczkinak nem volt nyája, vagy ha mégis, hát lopott egyet… Akkor tegyük helyére ezt a betyárkérdést is!