Újra benépesül a Zemplén

Kanyarog velünk az autó, Zemplén talán legszebb hegyi útján, Vágáshuta felé tartunk. Kétoldalt pompás legelők, kaszálók, melyeket az isten is állattartásra teremtett – de nem látni ott egyetlen lovat, tehenet, birkát se. De még aprójószágot se. Frank Tamás, Vágáshuta tiszteletdíjas polgármestere, aki a pálházi erdészeti igazgatóság műszaki vezetője is egyben, kesernyésen jegyzi meg, hogy korábban az ő falujában se volt másképpen. Még az is előfordult, hogy a falusiak őhozzájuk fordultak: volna-e pár eladó tyúktojásuk, mert a turisták rántottát kívánnak.

– Most egy kicsit jobb a helyzet – mondja a teraszosan települt falu egyik magas hegytetőjén lévő portáján az Egerből ideszármazott erdész-polgármester. – Három éve, a szociális földprogram keretében kilencven embernek 1300 csirkét plusz takarmányt osztottunk, s azokból lettek azért tyúkok is, melyek, hál’ istennek, tojnak. De nagyjából ennyi is a falu állatállománya. Marha sajnos nincs egy szál se, pedig mikor idekerültünk, húsz éve, kétszáz darabos csordával rendelkezett a falu. Nemcsak tejeltek a tehenek, de a hegyoldalak vágásterületét is rendben tartották.

A nyíregyházi E-Misszió természetvédelmi egyesület munkatársaival, Cselószki Tamással és Makra Mártával jöttünk fel a hegyre, de nem azért, hogy a kilátásban gyönyörködjünk. Az idei tavaszon három zempléni faluban, Mikóházán, Komlóskán és Vágáshután érdekes kísérletbe fogtak: vállalkozó kedvű családokhoz őshonos baromfik háromezer csibéjét helyezték ki abban a reményben, hogy azokból hamarosan törzstenyészetek jönnek létre, ahonnan elláthatják majd szaporulattal a fél Hegyköz érdeklődő családjait. Tavaly is adtak ki libát, tyúkot, pulykát, de akkor azokat teljes egészében a nevelőcsaládokra bízták, a mostani csibék sorsát viszont figyelemmel akarják kísérni egész évben.

– Tavaly pályázati pénzek segítették a programot, most azonban nem nyertünk, ennek ellenére újból belevágtunk – mondja Cselószki Tamás. – Egy kis szervezés meg az érintett települések önkormányzatának segítsége is kellett azonban ahhoz, hogy folytatódhasson a program. Szerencsére a mi szándékunk találkozott a gödöllői kisállat-tenyésztési kutatóintézet szándékával: mind azt szeretnénk, hogy a hazai génmegőrzés ne egy zárt telepen, nevezetesen Gödöllőn történjék, hanem a falusi udvarokon, ahová ezek a ma még ritka, de reményeink szerint hamarosan elszaporodó aprójószágok valók.

Frank Tamás házánál már nincs tovább, legalábbis ami a falut illeti. Itt rögtön a ház mellett az erdő, az erdőben pedig egy hodály, benne vagy húsz erdélyi birka. Pontosabban csángó racka. Az erdőmérnök ugyanis azt vallja, Magyarországon igenis magyar állatfajokat is tenyészteni kell. Neki nincs ellenére az olasz tyúk vagy a belga nyúl sem, de engedtessék meg nekünk a saját fajtáink pártolása.

Ennek persze sok feltétele van. Frank Tamás szerint az elhivatottság mellett a legfontosabb: egy jó feleség:
– Társ nélkül nem megy. Igaz, egy kicsit bonyolult az életünk, hiszen a munkánk és a gyerekek iskolája lent van, a völgyben, de feljőve a hegyre minden olyan egyszerű, természetes – mondja, aztán még hozzáteszi nevetve: – Csak ez a sok róka ne fenekedne a csirkéinkre.