A zöld gróf és az élet cukorfoka

– Merre van a kastély? – kérdem Gadány központjában a jól megtermett cigány férfitól, aki egy kisebbfajta gerendát billegtet a vállán. Meglepetésemre a nehéz fával mutatja az irányt, ahogyan Toldi Miklós mutatta a Budára vezető utat annak idején az irodalmi képzelet szerint.
Földútra kell kanyarodnunk. Jobbra, a réten lovak legelésznek, balra hamarosan feltűnik a kastély. Udvarán, a kapuhoz közel vén kőrisóriás silbakol, nem messze tőle fiatal, kis növésű almafa szerénykedik, termésével pironkodik. Olyan különös hangulatot érzek, amelyet csak az anyatermészet képes teremteni; mert Hunyadyék házának környéke tényleg az a hely, ahol megnyugodhat a zaklatott lélek, ahol még olyat is látni, hogy a madár kiejti csőréből a diót.
Értem már, miért mondta a közeli Mesztegnyő polgármestere, Nemes László, hogy a gróf afféle „zöld érzelmű” ember: „Amikor még nálunk lakott a faluban, tagja volt a helyi természetvédő egyesületnek is.” Bizony-bizony, csakis egy ilyesféle, zöld érzelmű ember választhatta magának lakhelyül a volt Lehner-kastélyt. Különben is lakhatás szempontjából a családi út visszafelé járhatatlannak bizonyult József gróf számára. Nem jöhetett számításba az a kastély, amelyet nagyapja, az öreg Hunyady kegyelmes úr birtokolt. Pedig itt áll az is a közelben, Kéthelyen; hanem manapság már olyan rossz kisugárzása van annak a romos épületnek és a parkjának, hogy amikor majd magam is megpillanthatom, nem lesz kedvem közel menni hozzá, nem akarok átmászni a rozsdás, szúrós kerítésen, és lebeszélem erről József grófot is, aki pedig alkalmilag kapható lenne rá.
Na de most még itt téblábolunk fotós kollégámmal a mai Hunyady családnak otthont adó egykori Lehner-kastély udvarán, és hagyjuk, hogy a természet pozitív erői átjárjanak bennünket. Az épület egy domb tetején áll.
Jön József gróf, megismerkedünk. Kimérten udvarias, meglehetősen jól forog a nyelve magyarul, habár beszéde korántsem olyan választékos, mint az 1945 után kalandvágyból itthon maradt arisztokratáké. Ám így is dicséret illeti, hiszen házigazdánk 1983-ban, amikor huszonegy évesen először járt Magyarországon, megmukkanni sem tudott nehezen megtanulható nyelvünkön.
– Már az első látogatásom alkalmával beleszerettem a somogyi tájba – emlékszik vissza. – Ugyanekkor támadt fel bennem az igény, hogy megtanuljam apai felmenőim nyelvét. Erre a kilencvenes évek első felében kerítettem sort, amikor úgy határoztam, hogy Magyarországra költözöm és gazdálkodni fogok.
A nyelvtanulásról egyébként egy Hunyadynak általában Imre gróf szokott eszébe jutni, aki 1860-ban Ferenc József császár felséges feleségét, Sissyt okította magyarra Madeira szigetén. A tanár olyannyira lelkesedett a feladatért, a tanítvány pedig olyannyira lelkesedett a magyar nyelvért, hogy végül ők ketten egymásért kezdtek lelkesedni. Hogy mi történt köztük, mi nem, azt jótékony homály fedi. Mindazonáltal tény, hogy Sissyt nagy hirtelenséggel visszaparancsolták Bécsbe, Hunyady Imrével pedig közölték: a legmagasabb körök lekötelezve éreznék magukat, ha kerülné a császárné társaságát, továbbá kívánatos, hogy záros határidőn belül oltár elé vezessen valakit.
– Ő volt Sissy szeretője – mutat rá az idős úrra házigazdánk, miközben fényképsorozatot nézegetünk egy 1894-ben lezajlott, családi szervezésű vadászatról. Nemes egyszerűséggel és kétséget kizáróan nevezi „szeretőnek” Imre grófot, és én ebben nem találok semmi kivetnivalót, elvégre minden famíliának megvan a joga a saját mitológiához, saját legendáriumhoz, és azt sem vitathatja el senki, ha az ezekben szereplő történeteket ugyanolyan valóságosnak tekintik, mint bármit, ami kézzelfogható realitás.
Rajta felejtem a szemem az öreg Hunyady Imre fényképarcán. Igen, tükröződik rajta, hogy olyan ember volt, aki ismerte és szerette az élet édességeit.
A nőkről való beszédhez igazán illik a bor. József gróf büszkén tesz az asztalra három teli palackot az illatos birsalmák és a kávé mellé. Ezek a nedűk a Hunyady nevet viselik. A szőlő, amelyből készültek, a kéthelyi Baglas-hegyről való, a nagyapa birtokai feküdtek itt valamikor. Több mint húszezer holdat tudhatott magáénak az öreg családfő. József grófnak jelenleg nagyjából ötszáz hektárja van. Ebből négyszáz hektár szántó és erdő a mesztegnyői határban terül el, nyolcvan hektár a kastély körül található, ugyanakkor a Baglason ékeskedik még tíz hektár fiatal szőlő. Kétezerben kezdte a telepítéseket, pinot noirt, kékfrankost és traminit gyökereztetett. A szőlőtőkékkel egy időben vert gyökeret ő maga is a magyar földön. Ekkortájt kezdte igazán itthon érezni magát.
Egyébként házigazdánk Svájcban született, Olaszországban nőtt fel, édesanyja toszkán főnemesi família, az Incisa della Rochetták sarja. Aki ebbe a családba születik, arra úgy kell tekintenünk, mint akinek a magzatvize is borból volt. Az Incisa della Rochetták mindig is nagy szőlősgazdák és híres nedűmesterek voltak. A gróf anyai nagyapja alkotta meg a világhírű Sassisaia bort, amely például a budapesti Gundel étterem kínálatában az egyik legdrágább fajta. Józsefnél, az unokánál nyilvánvalóan senki sem tudhatott többet a Sassisaiáról az Egyesült Államokban, amikor, immár biológusként és közgazdászként, az USA legnagyobb borimportőr cégénél, a Kobrand Corporationnél dolgozott, ahol az olasz borokkal való kereskedésre specializálódott.
– Ebből most Kanadába adtam el egy tételt – emeli fel a gróf a három Hunyady-flaska közül a kékfrankosat a kastély hátsó teraszának asztalkájáról, amely mellett békésen ücsörgünk. Elégedettség fut át a gazdán. Hiába, az eredményes munka mindig megcukrozza egy kicsit az életünket.
– Eszerint beváltak a számításai – jelentem ki, de beszélgetőpartnerem erre óvatosan reagál.
– Kicsit megtévesztő volt számomra, hogy Itáliában nőttem fel, az ismert körülmények között. Olaszországban ugyanis minden bejáratott, minden kikalkulálható. Magyarországon semmi sem olyan egyszerű. Sokszor hiábavalónak érzem a Nyugaton szerzett szakmai tapasztalataimat. Itthon gond van például a minőség-ellenőrzéssel. Igazából azok jártak jól, akik nyomban a rendszerváltozás után elfoglalták a szőlő- és borpiac meghatározó pozícióit.
Értem a gróf problémáját: csakugyan, hogyan is lehetne versenyre kelni azokkal a nagyokkal, akik hosszú-hosszú évek óta pályázzák és kapják a sok-sok százmilliós vissza nem térítendő támogatásokat?
– Milyen szüret várható az idén?
– Azt hiszem, elégedett leszek vele. Hektáronként hét-nyolc tonna termésre számítok. A szőlő kilójáért legalább száz forintot kapok. Tavaly csak ötven-hatvan forintot kínáltak a kereskedők, tavalyelőtt harminc-negyvenet. Elképzelhető, hogy az utolsó szem szőlőt is eladom a balatonboglári gazdaságnak.
– Hogyhogy!? Akinek az ereiben Incisa della Rochetta-vér csörgedez, az nem készít bort 2007-ben?
– Felszámolás alatt áll az a svájci vállalkozás, amellyel eddig együttműködtem a borkészítésben, és amely éppen egy kétszázhúsz éves Hunyady-pincében dolgozott. Fontolgatom, hogy esetleg meg kellene vennem a pincét, vagy netán hasznosabb volna újat építtetnem… Mindenesetre pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a szőlészet és a borászat erőteljes fejlesztése helyett érdemesebb lesz Mesztegnyőn erdőt telepítenem a gyengébb minőségű földjeimen, hiszen igen előnyösnek látszanak azon a piacon a támogatás feltételei. Egyébként a jó adottságú mesztegnyői területeimet bérbe adtam. Ezenkívül nagyon bízom a falusi turizmusban is, például lovastúrákat szervezünk a Balatontól a Dráváig, a résztvevők nálunk, a kastélyban kapnak szállást.
Miközben csevegünk a gazdálkodásról, a gróf folyamatosan adogatja a kezembe az arról a bizonyos 1894-es úri vadászatról készült fotókat. Egyszer csak megáll, és rámered az egyik képre, amelyen egy helyes fiatalember látható. Ő is Hunyady volt.
– Neki egyenesen a végzete lett a vadászat – közli a mai rokon. – Egy oroszlán marcangolta szét 1927-ben, Felső-Egyiptomban.
A váratlan közléstől irtózva megborzongok, mint akinek hirtelen pincehideg békát dugnak az inge alá. De már úgyis felkerekedünk, hogy megtekintsük a baglasi szőlőt, csak előtte még kitérőt teszünk, hogy pillantást vethessünk a kéthelyi üres szellemkastélyra, amelyben nemrég még fogyatékos embereket gondoztak, és amelynek kerítésén sehogy sem akaródzik bemásznom.
– Nagyapám, az aranygyapjas rend lovagja, királyi főudvarmester a tízes években még azért bővítette a kastélyt, hogy méltó legyen a király fogadására – szomorodik el az unoka az épület hanyatlása láttán.
Különben nem semmi ember volt a nagyapa: az első világháború után részt vett a királypuccsokban, amelyeknek az volt a célja, hogy Horthyt elzavarva IV. Károlyt visszaültessék a magyar trónra. A fiaskó után végül követte a száműzetésbe is a volt uralkodót és Zita királynét.
Autónkkal szorosan József gróf kocsijának nyomában haladva végül felérünk a szőlőhegyre. De amíg kapaszkodunk felfelé, végiggondolom, hogy tulajdonképpen egy új honfoglalót követünk, akinek a felesége, gróf Almásy Katalin is honfoglaló, hiszen mindketten külföldön születtek, de valami mégis hazahúzta őket őseik földjére. Kislányuk, a hároméves Kinga beszél hármójuk közül a legtisztábban magyarul, pedig az apja olasz nyelven, az anyja franciául szól hozzá – csak hát a gyereknek a nyelv terén versenyelőnye van, mivel Marcaliba hordják óvodába.
Alighanem boldogan nyugtázná a lakhelyválasztási fejleményeket József gróf édesapja, Hunyady László, a snájdig huszártiszt, aki azért maradt életben Budapest ostromakor, mert a bombatalálat következtében ráomló törmeléket egy kutya idegesen kaparni kezdte, így a romeltakarítók még időben rátaláltak. Az emigráns László gróf lett aztán a szintén emigráns Lekának, az albán trónörökösnek a házi tanítója. És bizonyára dicséretesnek tartaná a visszatelepülést Hunyady Júlia is, aki pedig nem volt más, mint a szerb fejedelem, Obrenovics Mihály felesége a XIX. század második felében.
A 2007-es must cukorfokáról Szabó Zsolt hegybíró tájékoztat bennünket: 18-20 fokot említ. Elmeséli még, hogy a gróf volt a környéken az első, aki bevezette a környezetkímélő termelési technológiát, továbbá a rozsdamentes fém támrendszert, vagyis a könnyű, de szilárd szőlőtartó oszlopokat.
Hunyady József pedig itt, kint a hegyen van igazán elemében, itt a legbeszédesebb: hogy kilencvenezer forintért szüretel le egy hektár szőlőt a kombájn, hogy ezzel szemben negyven-ötven napszámost három-négyezer forintos napidíjért nagyon nehéz összeszervezni, hogy az idén a fehér fajtákra nagyobb a kereslet… A hegyen nem egy grófot, hanem ami annál több: egy boldog embert látok magam előtt.
Hogy kit mi tesz boldoggá térben és időben? Egy darázsderekú asszony, a király közelsége, a jó termés, az érintetlen természet? Ki tudja?
Elvégre mindnyájan próbálgatjuk, mi teszi igazán értékessé és élvezetessé a létünket, mi az, ami emeli életünk cukorfokát?

Fotók: Bohanek Miklós és a család archívuma