Ahol a szarajevói gyors is megáll

A Dunántúlon nem ritka az olyan falu, ahol a huszadik század teljesen kicserélte a népességet. A horvát határ menti Magyarbóly azonban majd’ mindegyiken túltesz. Ott csak elvétve él bennszülött, akiknek a felmenői is bólyiaknak számítottak. A lakosság többsége hajdú-bihari, felvidéki – és főleg szabolcs-szatmári.

RiportBalogh Géza2007. 11. 16. péntek2007. 11. 16.
Ahol a szarajevói gyors is megáll

Magyarbóly ma is két, jól elkülöníthető részből áll. Lent, a Karasica-patak völgyében az ősi falu, egy húsz-harminc méter magas dombháton pedig a telepes rész. Lent a hosszú, sváb porták, fent pedig a kolonisták tervezőasztalon megrajzolt házai. Ide érkeztek 1939 novemberében az első családok Vajáról. A Kunok, a Hódik, a Tiszák, a Sólymok, a Paczárik. Köztük Hódi Gyula, három gyermekével.
Az öreg már rég meghalt, mi most a házat megöröklő László fiával nézelődünk a faluszéli portán, és próbáljuk elképzelni az akkori állapotokat.
– Nem igazán örültek, mikor megkapták a kulcsokat – mondja a házigazda, aki valamikor finánc volt, de ma már nyugdíjas, a helyi polgárőrség vezetője. – Pedig az építők igyekeztek. A szobák lepadlózva, a konyhák lekövezve, minden portán bent a villany, az ól, a kocsiszín, a kukoricagóré, szóval csak be kellett költözni. De későn kezdtek a házak alapozásához, s mikor megérkeztek a vajaiak, még nem voltak készen vele. Ráadásul folyton esett az eső, nyakig ért a sár, a lentiek pedig szóba sem álltak velük. Én ugyan később születtem, de az elbeszélésekből tudom, még a boltban sem szolgálták ki őket.
Az öregektől megörökölt, ma is masszív sertésólat vesszük sorra éppen, amikor feláll benne két hatalmas mangalica, s addig nem nyugszanak, míg meg nem vakarjuk a hátukat. Hódi László elmosolyodik.
– A harmincas években itt már nem volt mangalica, a szabolcsiak hoztak magukkal párat, úgy terjedt el megint. Mi még az ötvenes években is vittünk vonaton hízott mangalicát a Bács-Kiskunba férjhez ment testvérünknek, de aztán megint eltűntek. Most kezdenek visszajövögetni… Nekem mindig Szabolcs jut az eszembe róluk. No jól van! – parancsolja a helyükre a hízókat, aztán felénk fordul. – Tudják, hogy csúfolták az itteni svábok, rácok a szabolcsi asszonyokat? Göbéknek. Kocáknak, a sok gyermek miatt. Azok persze nem hagyták magukat. Egyébként is kemény, visszaütős fajta a mienk, úgyhogy mindennaposak voltak az összeütközések.
Egészen addig tiszta sváb és rác falu volt Magyarbóly. A két náció se igen kedvelte ugyan egymást, házasság például szóba se jöhetett köztük, de az idegenek ellen összefogtak. A Karasica árvize kellett ahhoz, hogy összébb mossa kicsit őket – telepeseket és őslakosokat.
Őslakosokat?
– Az Öregisten se tudná megmondani itt, hogy kik az igazi őslakosok – mosolyog az iménti meghatározáson Blázsovics Attila polgármester. – Az írás szerint a magyarok voltak az elsők, de ők kipusztultak, és jöttek a rácok. Aztán ők is megfogyatkoztak, jöttek hát a svábok. Aztán ők is eltűntek, a háború után sajnos alig maradtak páran. Az én felmenőim se idevalósiak. Az egyik ág szajki, a másik tagjai a dárdai uradalom munkásai voltak. A szajki nagyszüleimet például a háború után kitelepítették Németországba. De hazajöttek, Drezdától egészen Szajkig gyalog. Ott azonban már foglalt volt a házuk, végül itt leltek otthonra. Én már magyarbólyinak mondom magam.

*

A budapesti Kálvin téri református templom előterében egy asztalra állított aprócska harang fogadta 1934. június elsején a híveket. A hidasi református templom harangja. Fővárosi egyetemisták hozták fel pár napja a baranyai faluból, ahol abban az évben az utolsó református is meghalt, üres lett a templom.
Országos visszhangja támadt a harangköltöztetésnek, különösen, hogy a hidasi eset nem volt egyedüli, az egykézés miatt rohamosan kezdtek elnéptelenedni a dél-dunántúli falvak. Mindenféle falumentő tervek születettek, a debreceni református kollégiumban például az, hogy a hallgatók önkéntes felajánlásaikból egy sokgyermekes tiszántúli családnak valahol a Dunántúl egykés vidékein ingatlant vegyenek. A kollégium akkori igazgatójának, Péter Zoltánnak visszaemlékezéseiből ismert: a mintegy százhatvan szegény sorsú egyetemi hallgató 1800 pengőt gyűjtött össze, ehhez járult a gimnázium, a tanítóképző s a polgári fiúiskola tanárainak és ifjúságának önkéntes hozzájárulása, úgyhogy a nyár derekára négyezer pengő állt rendelkezésre. A tanulóknak persze nem volt saját jövedelmük, de lemondtak hetente kétszer a vacsorájuk feltétéről. E nemes cselekedet nyomán a kormányzó, Horthy Miklós is felajánlást tett: tízezer pengőt adott.
Egy portát meg is vásároltak Drávafokon, ám a kezdeményezés talán el is hal, ha pár évvel később ötven kilométerrel keletebbre, Magyarbóly alatt nem készülnek elárverezni az adósságai miatt Albrecht főherceg ezer hektárját. Akkor már egyre nyíltabban terjeszkedett Közép-Európában is a német birodalom, egyre hangosabb lett a dunántúli Volskbund – félő volt, a német előbb-utóbb felvásárolja a Dunántúlt. Azt pedig már akkor is tudták: akié a föld, azé az ország. A magyar állam megvásárolta hát az uradalmat, és hozzákezdtek a tiszántúli falvakban az áttelepülést vállaló családok felkutatásához.
Első lépésként százhúsz, sokgyermekes családot akartak levinni Magyarbólyba s a kicsit távolabbi Ormánságba. Egyebek között Gesztelyi Nagy Zoltán nyíregyházi újságíró kutatásaiból tudjuk, hogy Szabolcsból jelentkeztek a legtöbben: Dögéről például harmincegy, Csengerújfaluból tizenegy, Csaholcról nyolc, Szatmárököritóról hat, Nyírtassról, Gyügyéről, Tiszakanyárról négy-négy család – és minden családban három-hat gyermek!
A háború azonban közbeszólt. Komoly telepítés tulajdonképpen csak Magyarbólyban történt, ahol a jelentkezők igen kedvező állami hiteleket kaptak, melyből házat, földet – családonként tizenöt-harminc holdat – vásárolhattak. Főleg vajaiak voltak. Nem véletlenül, a vajai jegyző volt a főszervező, aki a debreceni Péter Zoltán rokonaként elsőként értesült a telepítési tervről.

*

Hétköznap délután általában kihaltak a falusi futballpályák. A magyarbólyi sem mindig hangos. Most azonban igen, a helyi öregfiúk játszanak a Pécsi VSK női csapatával. Ne mosolyogjunk – ezek a nők igazi futballisták. Most jutottak fel az NB-I-be, és halál komolyan készülnek az összecsapásra. A helyiek kicsit lazábbak, söröznek, cigiznek a kezdőrúgás előtt, csak a csapatkapitány, Barabás József aggályoskodik: mit szól a falu, ha a tavalyihoz hasonlóan most is a lányok győznek majd. Amúgy ő is messziről került ide – Székelykeresztúrról.
– Csodálatos ez a falu – hagyja abba a dekázást –, az eső pillanattól kezdve otthon érzem magam benne. Pedig én azt hittem mindig, Keresztúron kívül nincsen élet.
A szurkolók közt is sokan gondolkodhattak így. Hódi András például, a híres harmincegyes születésű magyarbólyi jobbszélső. Már nagyfiú, nyolcéves volt, mikor a szüleivel ideköltözött, és nagyon hosszú ideig vágyott vissza Vajára.
– De majd csak ötvenkilencben sikerült először… – mondja, s nyel nagyot, mielőtt folytatná – meg utoljára hazalátogatni. A nagybátyám, Kun Lajos vendégei voltunk. Emlékszem, a fináncok elől a szalmakazalban dugták el a boroshordókat. Létrán másztunk fel, nádszálon szívtuk a bort.
Az alacsony, szikár ember a falu nyugdíjas kovácsával, Kállai Péterrel szorít a hazaiaknak, aki szintén szabolcsi, a Vaja melletti Nyírparasznyáról került ide a szüleivel. Nagyon régen járt otthon, egy kis Trabanttal vitte haza a szüleit egy búcsúlátogatásra. Akkor se voltak sokáig oda, de ahhoz pont elég ideig, hogy hónapokig „szabolcsiason” beszéljen.
– Szegény anyám volt még így vele – folytatja Hódi András. – Folyton Vaját emlegette. Pedig a háború után már egészen jó világunk lett. Az inflációs időkben tíz süldő árából visszafizették a kölcsönt, a szegényebb svábok már hozzánk jártak tizedében aratni… De aztán beütött a téesz, vége lett a jó világnak.
Itt félbe is szakad a beszélgetésünk, szurkolni kell, mert nagyon jók ezek a pécsi lányok. Tavaly 3­2­re győztek, és most is közel állnak a győzelemhez. Este, a vendéglőben majd megbarátkoznak, de most kőkemények, az aktív focistákat is megszorongatnák. Bennünket is elvárnak a közös vacsorára, de mi inkább a falu igazi korcsmájában, a „Dicső Veteránok”-ban múlatjuk az időt. Népes társaság veri a blattot, ultiznak szigorúan, s mikor azt kérdezzük, Magyarbóly miről híres igazán, sajnálkozva néznek ránk, hogy ezt se tudjuk.
– Arról, hogy itt a szarajevói gyors is megáll! – mondja mogorván egy fekete képű, ötvenes férfi, Balatinácz István, a szomszédos szerb templom egykori ministránsa. Aminek csupán azért van jelentősége, mert Balatinácz úr horvát, és tudjuk, a szerb–horvát barátság nemegyszer kutya-macska barátság. De neki igaz szerb barátai voltak, a szerb paplakban is nemegyszer megfordult. Most azért gyakrabban. Megfogytak a hívek, elköltözött a pap, eladták a lakot – korcsma lett belőle.

*

A magyarbólyi temető főkapuja a két-három évtizede megnyitott köztemetőre nyílik – a falu többsége ma már ide temetkezik –, de attól balra négy temető is fekszik. A szerb, a német, a magyar, a keskeny országút túlsó oldalán pedig a zsidó, néhány sírkővel. A szerb sírkövek a legszebbek. A gyönyörű, barokkos pompával megfaragott köveken eleinte ugyan furcsának tűnnek a cirádásan kanyargózó cirill betűk, de aztán megbarátkozik velük az ember. Megsimogatja az öreg köveket, majd elfogadja a temetőgondnok, Tamáskó Péter invitálását: nézzük meg a katolikusok temetőjében álló kis kápolna belsejét.
A temetőgondnok sorsa a magyarbólyi emberek sorsának eszenciája. A Duna másik oldaláról nősült ide. Keceli, tehát Bács-Kiskun megyei, a felesége felvidéki, a násza pedig szabolcsi magyar – azaz „ízig-vérig” magyarbólyi.
Amúgy tényleg az.
Őelőtte egyenlő minden sír. És minden sírkő. Nem parancsolja, nem kéri senki, de szabad idejében a fejfákat súrolja, tisztítja. Meg a kápolnát kutatja. A kápolna kicsi, talán háromszor három méter, és építészettörténeti szempontból is elhanyagolható – de meleg, bensőséges, és belépve nyomban elnémul az ember. Szemben a szépen megfaragott oltár, a falakon fél négyzetméteres márványlapok. A bal oldali egészen mellbevágó. „Alig virult, máris kimúlt. Benedek Árpád 1921. III. 12. – 1921.VII. 15.” És egy elgondolkodtató felirat: „Ezért! / Fivért / Bajtárst / gyászol három honvéd.”
Állunk némán a rejtélyes négy sor előtt, mikor Tamáskó Péter óvatosan megérinti a könyökünket.
– Megmutatom a régi temetőt.
Mohos fejfák között lépkedünk, a sírokon fű meg örökzöld nő – láthatólag ritkán jár itt látogató. A kis temetősziget szélén szépen megtisztított sírhant, lesúrolt kőkereszt, a kereszten kőbe égetett fénykép, felirat. „Kremmer Bocika, élt 7 évet, meghalt 1928. aug. 23-án.”
A fényképen egy kisfiú, kezében hegedű, arcán mosoly – biztos vagyok benne, hogy ránk mosolyog.
– Irtottam a gazt, úgy bukkantam rá a sírra – mondja Tamáskó Péter. – Körbejártam a falut, de itt nincsen hozzátartozója.
Azóta ő gondozza. Ő, a bekerült – az itthagyott őslakos sírját.

Bohanek Miklós felvételei

Ezek is érdekelhetnek