Elfáradt a Jóisten tekintete

Krasznokvajda kicsiny település a csereháti dombok között – annak minden szépségével és nyomorúságával. Nemcsak a lakói szegények, de az önkormányzat is. Munkalehetőség csupán elvétve akad, cigány és magyar egyaránt menne a faluból. De nemcsak mennének, hanem érkeznek is új honfoglalók – az országhatár túloldaláról.

Riport2011. 08. 26. péntek2011. 08. 26.

Kép: Krasznokvajda, 2011. augusztus 05. Csirkék egy roma családnál. Foto: Ujvári Sándor

Elfáradt a Jóisten tekintete
Krasznokvajda, 2011. augusztus 05. Csirkék egy roma családnál. Foto: Ujvári Sándor

– Negyven csirkét kaptunk – meséli a fiatal cigány asszony, Kis Ágnes –, ebből hármat megfogott a macska, 34 pedig magától döglött meg. Maradt három.

A főutcán ballagunk, egyik oldalamon az asszony, a másikon Budai Ottó, a helyi cigány kisebbségi önkormányzat vezetője.
– Vakok voltak azok a csirkék, úgy érkeztek – így a férfi. – Két napig utaztak, valahonnan Ázsiá­ból hozták őket, úgy hallottam, persze, hogy nem bírták, még a szemük világát is elveszítették.
– Nem vakok voltak azok, valami másféle betegségük lehetett – csóválja a fejét Kis Zoltán, Ágnes apja, amikor rányitjuk a kaput. – Egyre csak forogtak maguk körül, míg ki nem múltak.
– Kaptunk tíz tyúkot is – toldja meg még a fiatalasszony. – Na, abból kettőt a róka vitt el, egyet meg mi ettünk meg. De a többi tojik – teszi gyorsan hozzá.

Ezeknek a jószágoknak a megszemlélésére indultunk Ágnes szüleihez. A baromfit a Lakjon jól minden gyerek! nevezetű alapítvány helyezte ki Kisékhez. Krasznokvajdán a 41 cigány családban nevelkedő 109 gyerek táplálásán igyekeznek ezáltal segíteni – köztük Kis Ágnes két gyerekén. A dilemmán aztán hosszan elkvaterkázik a két férfi, én meg az udvarban kóricáló tyúkokat figyelem.

– És azt a tyúkot miért vágták le? – kérdezek rá. – Hiszen azért kapták, hogy legalább a tojásért ne kelljen pénzt adniuk…
– Az én feleségem is levágott már a tízből hatot – válaszol a kérdezett helyett Budai Ottó. – Tudja, amikor a gyerek azt mondja, hogy éhes, akkor nem válaszolhatom, hogy jól van, kisfiam, majd holnap, ha megtojik a tyúk, kapsz egy tojást.
A férfi szava szelíd, Kis Zoltán feleségéé azonban annál követelődzőbb:
– És az hogy néz ki, hogy adnak negyven kiló tápot, a többit meg vegyük meg a saját pénzünkből? Hát milyen segítség ez?

A házaspár egyetlen bevételi forrása a jövedelempótló támogatás. Igaz, azt mindketten megkapják, a férfi ugyanis bejelentkezett az apósához, vagyis papíron külön élnek. Ebből az 57 ezer forintból tartják fenn magukat.
– Mire kifizetjük a számlákat, szinte semmink sem marad – árad az asszonyból a panasz.
A sufni mellett tábla, rajta a szlovák nyelvű felirat: Dom, na prodoj. Vagyis a ház eladó.
– Nincs nekünk itt jövőnk – legyint Kis Zoltán, amikor a szándékukat firtatom. – Ha sikerül eladnunk a házunkat, megyünk a fiaink után Dunántúlra. Egyikük szerződéses katona, a másik hegesztő Dombóváron, a harmadik meg a hivatalban dolgozik Meződön.

Hogy mit kezdene magával a nyolc általánost végzett, szakma nélküli 51 éves férfi az ország másik felén, azt maga sem tudja pontosan, csak abban biztos, hogy menni akar. A faluban munka már régóta nincs, mostanában idénymunka sem igen akad: az önkormányzat melletti egyetlen nagyobb munkaadó, a kertészetet fenntartó Magrina ’98 nevű cég sem igényli a kétkezi munkát: a gyümölcs 95 százaléka elfagyott.

Krasznokvajdát valamivel több mint ötszázan lakják, 245-en cigányok, közülük hét férfinak és két nőnek van munkaviszonya.
– Kisebb gondoktól eltekintve nincs velük semmi probléma – hallgatom Csizmadia Károly polgármestert. – Pedig ha volna, lehet, a falunk is más helyzetet élne meg…

– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy Krasznokvajda önhibáján kívül forráshiá­nyos, mégsem kapunk akkora támogatást, mint a környező települések, amelyek hasonló cipőben járnak.

S hogy még inkább értsem, mondanivalóját számadatokkal támasztja alá. 23 millió forintos pályázatukra – amellyel az önhibájukon kívüli forráshiányukon kívántak enyhíteni – 4,79 milliót kaptak. A náluk sokkal balhésabb Rakaca, amely községet egyébként szinte teljes egészében cigányok lakják, majd’ harmincmilliót inkasszálhatott. Azért, hogy csillapítódjék az ottani feszültség.

Az okfejtést azonban tekintsük ellenőrizetlen gondolatfutamnak – mint ahogy az is –, s próbáljunk inkább a végére járni annak, hogy miként is került Krasznokvajda a mostani sanyarú helyzetébe. Ha költőien akarok fogalmazni, azt írom, amit egy későbbi vendéglátóm, Petrus Sándorné mondott:
– A Jóisten tekintete is éppen akkor fáradt el, amikor a krasznoki dombok fölé ért.

Ezek is érdekelhetnek