Letört faág Ahmed sírján

– Ott történt a tragédia! – mutat le a meredek partról Mika Szabolcs őrnagy.
A Tiszáról már letakarodott a jég, csak a két part árnyékos helyein fedezni fel néhol egy-egy kis darabot. Innen fentről látja igazán az ember, milyen nagy már itt a folyó. Szemben meredek szakadt part, itt hosszan elnyúló lapály. A homokban borz- és madárnyomok, a lábszárközépig érő vízben hosszú, száraz ág. Azzal próbálták kihúzni társukat a menekülők.
Éjfél körül történhetett a tragédia, mert hajnali fél egykor telefonált egy tiszakerecsenyi férfi, hogy három gyanús idegent lát a főutcán. A járőrök tizenöt percen belül a helyszínen voltak. A szokásos határsértők, gondolták rutinszerűen, de mikor rájuk világítottak, rettegő tekinteteket láttak. Feketék voltak, három fiatal néger, s vacogott a foguk rémületükben. Semmilyen idegen nyelvet nem beszéltek, de elmutogatták, hogy négyen voltak, ám egyiküket elnyelte a Tisza. És most segítségért szaladnak, hátha kimászott valahol a partra.
– Megtalálták már szerencsétlent? – kérdezzük az őrnagyot.
– Nem, nem… ki tudja, hová vitte le a folyó.
Állunk a parton, nézzük a szélvízen úszkáló vadkacsákat meg a lassan lenyugodni készülő nap fényeit. Idilli kép, de Mika Szabolcs szavai visszarántanak minket a nyers valóságba.
– Félelmetes történeteket hallani. A múltkor például feltartóztattunk egy szomáliai házaspárt. Az asszony állapotos volt. De nem ő az apja, mutatott az urára. Megerőszakoltak… A másiknak négy testvérét ölték meg, őt a saját anyja beszélte rá a menekülésre. Mert azt már nem bírná ki, ha az ötödik gyermekét is elvesztené.
Száraz, fagyott avart rugdosunk a nagy nyárfák alatt, nyomokat keresünk, s közben tűnődünk: vajon ki lehetett ez a szegény fiú, vajon hiányzik-e majd valakinek?
– Nem szívesen beszélnek az elfogottak magukról – mondja a magyar őrnagy. – Csak az általánosságokat mondják. Még talán a tolmács tud a legtöbbet róluk.
Hosszas keresgélés után sikerül megszólaltatnunk a Püspökladány melletti Tetétlenen élő tolmácsot is, Aden Husszeint. Nem sok mindent tudtunk meg azonban tőle a szerencsétlenül járt szomáliai fiatalról. Csak annyit, hogy huszonnégy, de az is lehet, hogy huszonöt éves volt, és valami Ahmednek hívták. De hogy ki volt igazán, tán sose derül ki. A sírját jelző ág is eltűnik hamarosan – elviszi az áradó Tisza.

A határsértők számának növekedése különösen szembetűnő Beregben. Molnár János alezredes, a barabási határőr-kirendeltség főreferense szerint térségükben a múlt esztendő első felében mindössze két, második felében viszont nyolcvanöt határsértőt tartóztattak fel. S a tendencia folytatódik: a Záhonytól Garbolcig terjedő mintegy száz kilométeres magyar–ukrán szakaszon csak az új év első két hetében ötvenhárom, ezen belül Barabás környékén huszonkilenc határsértés történt. A szakemberek egyébként a migrációs nyomás további növekedésre számítanak – a hírek szerint a polgárháború miatt tízezernél is több menekült indult Kenyából Európa felé. Jelentős részük szinte biztos, hogy a keleti határainkon át igyekszik majd bejutni oda.
Az elfogottak egy része Nyírbátorra kerül. A határőrkaszárnya főkapujában három zászlórúd feszít, de csak kettőn leng zászló. A magyar és az uniós – a határőrség zászlaját a schengeni csatlakozáskor leszedték. Maga a kaszárnya is csendes, a pompásan felújított épületek konganak az ürességtől.
Két nagy, kastélyszerű épületben viszont zajlik az élet. A nagyobbik a Szabolcs megyei rendőr-főkapitányság úgynevezett őrzött szállása, a másik a bevándorlási és állampolgársági hivatal közösségi szállása. Az előbbi tulajdonképpen egy fogda, ahol az országból kiutasított idegenek egy részét őrzik, az utóbbi viszont akár egy jobb szálloda. Csak itt ingyen ehet, ihat, alhat a vendég.
Az egykori legénységi szárnyból kialakított közösségi szállásnak azok a lakói, akik kiutasítás hatálya alatt állnak, s a fogdából szabadulva úti okmányok híján a hazautaztatásukat várják, vagy menekült státust kérvényeztek, s tartózkodási engedéllyel rendelkeznek. Innen bejelentés nélkül huszonnégy órára bármikor bárhová kimehetnek a lakók, de elutazhatnak akár öt napra is, ha jelzik.
De hát hová lehet innen menni?
– Sétálni, biciklizni, vásárolni, ismerkedni… – feleli a szállás vezetője, Szilágyi Antal. – Van, aki még alkalmi munkát is keres magának a városban, hogy ne a rokonoktól, netán tőlünk várjon egy kis anyagi támogatást.
– De van, aki csak csikket gyűjteni jár ki – egészíti ki a szállás korábbi vezetője, Tolnai Gábor, aki ma a bevándorlási hivatal nyíregyházi irodavezetője.
A kétszintes épület alsó szintjén sorakoznak az irodák, az ügyintézők szobái, fent pedig a szállodai rész. Százötven embert tudnak elhelyezni, de most csupán tizennégyen vannak. A tizennégy ember tizenegy náció tagja: a szerbiaiakon kívül van itt albán, maláj, kínai, vietnami, orosz, iraki, marokkói. Grúzok és csecsenek most nincsenek. Nem is nagyon hiányoznak, mondják a szállás civiljei, mert azokkal lehetetlenül nehéz bánni. Hozzák magukkal a vad törvényeiket.
Ámbár komoly gond még nemigen volt velük. Annál inkább a volt szovjet hadsereg egykori katonáival. Két hónapja például valami kis semmiségen összeverekedett egy orosz egy idősebb szerbbel. Mire a biztonsági őrök az emeletre értek, a szerb már halott volt.

– Nem lehetett volna valahogy megelőzni a bajt? – kérdezzük a folyosón a kísérőinket, mikor feltűnik mögöttünk egy biciklit toló férfi.
– Az egy állat volt, kérem! – támasztja a falnak a kerékpárt s nyújtja a kezét Szerencse Zoltán. – Engem is megvert, pedig úgy higgyék meg, ez a Magyar Köztársaság legjobb közösségi szállása. Ezt nekem elhihetik, mert már tizenöt éve tartózkodom a Magyar Köztársaságban.
Szerencse úr délvidéki, és szereti maga körül a rendet. Magyarországot ő mindig Magyar Köztársaságnak mondja, ha pedig kibiciklizik a városba, a televízióját mindig áramtalanítja, s egy lepedővel gondosan letakarja. Amúgy hontalan és színesfémöntő. De ért a hegesztéshez is, csak lassan már kiesik belőle – a tizenöt év mégiscsak tizenöt év.
– Másfél évtized tényleg nagy idő – nézünk vissza az ajtóból rá meg a gondosan bevetett ágyára. – Miben reménykedik?
– Hogy előbb-utóbb magyar állampolgárságot kapok. Csak hát a papírok… Azok nélkül nehéz.
A folyosóról a kaszárnya egykori udvarára látni. A hatalmas, több futballpályányi régi gyakorlótér most üres, pár személyautó parkol csupán. Bezzeg négy-öt éve! Mintha csak egy óriási egzotikus kikötőbe tévedtünk volna. Volt ott mindenféle náció: fehér és fekete, sárga és keverék, mindenféle törzsi ruhába öltözött férfiak százai – és rendesen izzott a feszültségtől a levegő. Akkortájt érkezett a legtöbb menekült Magyarországra, s az otthoni halálos ellenségek nemegyszer megint összetalálkoztak. Napirenden voltak az összetűzések, de őrök álltak mindenütt, s lassacskán a tábor is megcsendesedett.
Igaz, megváltozott a szerepköre. Az itteni határsértők zöme ma már a debreceni vagy a békéscsabai szállásokon köt ki. Tavaly mindössze nyolcvanan fordultak meg itt, többnyire a sorsukba beletörődő, kitoloncolásukra váró külföldiek. De a nevüket azért nem szívesen adják! Az a maláj férfi se, akit a legutolsó szobában találunk hanyatt fekve, merengve. Körülbelül egy éve indult el hazulról, mindegy hová, csak el Malajziából. A jobb élet reménye hajtotta őt is, de Magyarországon fennakadt. Szobatársa, egy kis vietnami legény próbálja tolmácsolni a szavait, mert az anyanyelvén kívül nem beszél mást. Nehéz ügy, annyit sikerül kihámozni csupán a szavaiból, hogy egy lánytestvért hagyott otthon, s ha mennie kell, hát akkor megpróbálja Romániát.
A kis vietnami fickó viszont majdhogynem tökéletesen beszéli a magyart. Nem csoda, tíz éve él már nálunk. A Budapesten piacozó rokonoknál dolgozott, s eszébe sem jutott magyar papírokat kérni. De a napokban megbukott egy pesti razzia során. Nem esett azonban kétségbe, azonnal beadta a menekült-kérelmét. Most is folyamatosan mosolyog, irigylésre méltó derűvel néz a jövőbe.
– Meg fog nősülni – mutatja meg az összes fogát. – Mert van nekem magyar lány menyasszony. De Vietnam nem akar visszamenni.
– Miért? Már ott is demokrácia van – mosolygunk mi is, mire ő még szélesebbre húzza a száját.
– Az igen. Csak nekem otthon van egy kis nagyon probléma. Nem – igazítja ki magát –, egy nagyon kis probléma.
– De azért elég nagy, igaz? – nézünk mélyen a szemébe, mire elfordítja a fejét.
– Régen volt – mondja, s átint a fejünk fölött egy sovány, sápadt arcú férfinak, aki most vánszorog felfelé a lépcsőházban.
Ő a legnagyobb bagós az emeleten, s ő az, akit reménytelen megszólítani. Nem beszél soha, senkivel. Most is elmegy szótlanul mellettünk, s behúzza maga mögött az ajtót. Bal kézzel, mert a jobb tele van csikkel.

Ujvári Sándor felvételei