Bárdudvarnok és Tápszentmiklós. Két dunántúli falu, kétszáz kilométerre egymástól, amit az égvilágon semmi, de semmi nem köt össze. Látszólag. Mert azért van egy vékony szál, ami rokonná teszi őket. Ez pedig nem más, mint az abszurditás. Az egyikben a betelepülők s az őslakosok békétlenkednek egymással, a másikban pedig egy magatehetetlen asszony csaknem megakadályozhatta a falu fennmaradását. Olvassuk csak!
Hívjuk őket, amikor ég a ház, robban a lőszerraktár, dől a fa, csatornából nyivákol a macska, kecske esett a kútba. Hívjuk őket, amikor gyullad a nádas, mint nemrégiben Egerbocson. És ők jönnek tűző napsütésben vagy éjszaka közepén, szakadó esőben vagy kavargó hóviharban. Egy felmérés szerint a tűzoltók azok, akikben a legjobban megbízunk.
Megnyílt a föld Dunaszekcsőn, s koponyát vetett ki magából, nem is egyet. Ne higgye ám az olvasó, hogy valamiféle misztikus história következik most, dehogy. Nagyon is reális lesz az, benne itt-ott a magyar valóság apró rögeivel. Mint amikor kinyílik a szekrény, s kiesik belőle a csontváz. De elég is a rébuszokból ennyi, kezdjük a történetet.
Most a teljes magyar egészségügy fekszik műtőasztalon. Nincs hazánkban olyan beteg ember, orvos, politikus vagy csak egyszerűen véleménymondó, aki ne tartaná érettnek a több évtized alatt tetszhalott állapotba hozott gyógyítószakmát erre a beavatkozásra. A kérdés csupán: hogyan? Ahogy teljes az egyetértés a kórisme felállításában, ugyanúgy teljes a véleménykülönbség a gyógyítás módját tekintve. Mi – szerényen – csak egy szeletét vizsgáljuk a kérdéskörnek: mennyit kell várnunk, hogy ráférjünk egyenként arra a műtőasztalra?
A Békés megyei Medgyesegyháza múlt vasárnap szavazott arról, hogy legyen-e szalmatüzelésű erőmű a község határában. Egy leszakadó vidék eddig összetartó lakosai fordultak szembe egymással, hogy kimondják a véleményüket munkáról, pénzről, jogállamról. Meg a talajtakaró fóliáról.
Látványosan megugrott az utóbbi hónapokban a határsértők száma a magyar–ukrán határon. Jönnek Csádból, Irakból, Kínából, Pakisztánból, a legtöbben Szomáliából. Ahány ember, annyi sors, de van egy közös vonásuk: valamennyiüket a jobb élet reménye hajtotta idáig.
Családi megemlékezéseken nem férnek el a nappaliban, ilyenkor kiülnek a kertbe, vagy egymásnak adják a kilincset. Ötvennél is többen vannak Petőfi Sándor ma élő rokonai, a forradalmár költő édesapja testvérének leszármazottai, akik soha nem kérkedtek híres famíliájukkal. Most sem volt könnyű rávenni őket a szereplésre.
Milyen szép is volna, ha a beteg ember elhasználódott, meghibásodott szerveit is éppúgy megjavíthatnák, mint a lerobbant autót az ügyes kezű szerelő. Az őssejtek hasonló csodát ígérnek. Nemrég az őssejt-szaporítónak nevezett magyar szert tették ismertté a híradások és botrányok – nevezték tudományos szenzációnak meg átverésnek is.
Nyolcvan éve vártunk ezekre a pillanatokra. A trianoni határok fele eltűnt, szabadon kóricálhatunk rajtuk keresztül-kasul. A határ menti települések ünneplése mégis felemásra sikeredett. Az osztrákok több helyen is behajtani tilos táblát helyeztek a sorompók helyére. Ezt azért nem kellett volna...
