Vasfüggöny osztrák fejekben

– Jó estét kívánok! Az úti okmányokat kérem felmutatni ellenőrzésre!
A fiatalemberen határőr egyenruha – lábán edzőcipő. Határozott mozdulattal nyújtja a kezét a „Határszéli utiigazolványomért”, én pedig átadom neki a két lapból álló sárga könyvecskét. A férfi komoly arccal pillant bele, meg is forgatja.
– Rendben, köszönöm – nyomja bele akkurátusan a pecsétet, s fordul a következő határátlépőhöz.
A határ ezúttal egyben a pornóapáti közösségi ház küszöbe is. A falubeliek és a szomszédos belediek ünnepelnek közösen. Beled – németül Bildein – Ausztriához tartozik, az ünnep apropója pedig: még néhány óra, s éjfélkor eltűnik a két települést több mint nyolcvan éve elválasztó államhatár.
Az „utiigazolványt” a bejárat előtt nyomták a kezembe, most pillantok csak bele. Látom, „Az alkalmazás helye” Pornóapáti–Bildein. Ezek szerint csak a két falu polgárai használhatták. Láttamozása: Oberwart – Felsőőr – 22. Mai. 1947.
– Kérem, lépjen közelebb!
A hang komoly, a szem mosolyog. Persze, hiszen Walter ő, régi ismerősöm, Purker Walter, pornóapáti polgármestere. Legutóbb tán fél órája találkoztunk a település egyetlen presszójában. De mit finomkodom, közönséges falusi kocsma ez, ahol megtaláltam, miután letette a buszt. Mert buszsofőr a rendes foglalkozása, főállású faluvezetőt nem tudna eltartani a néhány száz lelkes település.
Ott cseréltünk mélyen szántó gondolatokat arról, hogy mennyi hátrány érte a faluját avval, hogy a határ mellé szorult. De nemcsak Pornóapátit, hanem a túloldalon fekvő településeket is, hiszen valamennyi természetes központja Steinamanger – azaz Szombathely. Ám ennek most vége, egy-két évtized, s ismét összenő az, ami összetartozik. Nemcsak a gazdaság, de talán még az oktatás, a gyógyítás is.
Közelebb lépek hát. Walter kezében műanyag pohár, benne forralt bor gőzölög, azt nyújtja. Jól is esik a meleg ital, sokat fagyoskodtam a szabadban, mire Pornóapátiba értem: délután már „megnyitottam” egy határt, csak egy kicsit délebbre, Kercaszomor és a szlovéniai Domonkosfa között. A határra egy padot helyezett a két polgármester, úgy, hogy az egyik oldal nálunk legyen, a másik a szomszédban – legalábbis elméletileg. Mert a valóságban a magyar oldalon van egészen, államhatárra még ilyen jeles napon sem szabad semmit építeni.
A pornóapáti közösségi ház terme már zsúfolva, nem is férek be, inkább Schmalzel Frigyessel beszélgetek az előtérben. A férfi határőrként szolgált – egészen az év közepéig.
– Nyugdíjba mentem – meséli nem kis elégedettséggel.
– Már? Hiszen még nagyon fiatal.
– Negyvenhét éves vagyok – somolyog.
– Akkor most halálra unja magát…
– Dehogy unom! Átjárok Ausztriába, napelemeket szerelek havi ezer euróért.
Ő már viszonylag könnyen közlekedett a két ország között, tavaly decemberben határátkelőt nyitottak Pornóapáti és az ugyancsak szomszédos Németlövő között. Sásdi István szobafestő azonban hosszú évekig kerülgette a határt. Amikor elkezdett kijárni Németújvárba, még csak negyedmagával dolgozott egy osztrák vállalkozónak, ma százötvenen teszik ugyanezt. Nyolcvan százalékuk magyar, még debreceniek is vannak közöttük. S hogy át ne lépjék az engedélyezett létszámot, egy részük vállalkozó…
– Kérdezték annak idején a fiaim, miért érek haza mindig nyolc körül – emlékezik Sásdi István. – Mondtam nekik, majd megtudjátok.
– És megtudják?
– Mind a kettő kinn dolgozik már, az egyik Bécsben, ő villamosmérnök, a másik meg annál a cégnél, ahol én is. Ott is tanulta ki a mesterséget.
– Azt mondják, 10-15 év, és összeolvad a határ menti gazdaság…
– Sose hozzuk be az osztrákokat – állítja a férfi határozottan. – Ahhoz először is nem olyan gyalázatos munkát kellene végezniük a magyarországi iparosoknak – legyint.
Már az előtér is zsúfolt a tömegtől, köztük Kovács László, a szomszédos falu, Horvátlövő polgármestere. Aki egyszer látta, biztos, hogy nem felejti: jellegzetes Damjanich-szakálla mindenhol elárulja.
– Megépítettük az utat a határig, de ott véget is ér – meséli.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, ahogy mondom. Csak a mi oldalunkon van út, az osztrákoknál nincs.
– Félnek a bűnözéstől…
– Igen? – kapcsolódik a beszélgetésbe Tóth István határőr. – Amikor Burgenlandban magasabb az ezer főre jutó bűnelkövetések száma, mint Vas megyében? Az igaz, hogy a határon megszűnik a mostani okmányellenőrzés, helyette viszont az egész országban kérhetjük az iratokat.
– Látszik, kiknek a fejében kell keresni a vasfüggönyt… – mutat a polgármester Ausztria felé.
Másnap hasonlókat hallottam a következő faluban, Vaskeresztesen is. A határ által kettévágott hegy levét szívesen isszák mindkét oldalon, csak ami nálunk 350 forintba kerül, az náluk a duplájába. A következmény: az út Vaskeresztesnél is csak a mi oldalunkon készült el.
Még cifrábbat tapasztaltam a Kőszeg és Sopron között fekvő Zsirán.
A határig kétsávos út visz. Az átkelő mellett őrtorony, néhány méternyi drótakadály… Mindez persze csak emlékeztető: a forradalom után ezen a szakaszon 31 ezer menekült hagyta el az országot.
A behajtani tilos tábla viszont már a jelenre érvényes.
Éppen a délelőtti ünnepség végére értem oda, így a szép beszédekről itt is lemaradtam.
– Nem akarjuk, hogy zavarja a fürdő nyugalmát a határforgalom – nyom a kezembe egy pohár forralt bort az osztrák határőr, amikor arról kérdezem, miért tettek a határra a táblát.
A túloldalon, közvetlenül a határ mentén szállodasor.
Mezőgazdasági gépekkel viszont át lehet hajtani, nézegetem a kivételt jelző táblát… S persze gyalog is. S ha lehet, akkor át is sétálok. Alig száz méterrel odébb ismét szabad a forgalom.
– Nevezetes úton járt – kínál hellyel Dorogi Árpád polgármester, akit a sopronhorpácsi agrárkutató intézetben sikerült utolérnem –, 2000-ben is megnyitották, meg 2001-ben is. Előszörre ugyanis az osztrák külügyminisztérium elfelejtette kiküldeni a meghívókat…
– Mi a bajuk azzal az úttal?
– Nem szeretnék, ha a vendégeik átjárnának Bükfürdőre – foglalja össze a lényeget. – Zsirán keresztül tizenöt kilométer az út, Kőszeg felé kerülve több mint a duplája.
– Semmiképpen nem lehet meggyőzni őket?
– Már a fizikai akadályok lerakását fontolgatják. Pedig javasoltuk nekik, hogy ha annyira félnek a forgalomtól, akkor pályázzunk közösen elkerülő út építésére. Még nem sikerült leültetni őket az asztalhoz – előzi meg a kérdésemet.
– Tudnak egyáltalán tenni valamit?
A polgármester elmosolyodik.
– Ötleteink azért vannak… Golfpályát építtetünk a határ mellé, meg játszóteret a gyerekeknek. Majd a fürdővendégek kikövetelik az út megnyitását…
Ha már idáig eljöttünk, ne sajnáljuk a fáradságot, induljunk még feljebb, északra, egészen Fertőrákosig. Az idegen első benyomása: a faluban fogadó hátán fogadó.
– Egészen pontosan negyvenkilenc helyen lehet megszállni Fertőrákoson – kavargatja a teáját a konyhában Szentesi Ervin.
A férfi arcát a fagy kipirosította, mielőtt érkeztem, ajándékcsomagokat hordott szét a falu hetven év fölötti lakóinak mint önkormányzati képviselő. Amúgy maga is vendéglátásból él, ám ilyenkor, karácsony előtt nem toporognak a kapuja előtt a szálláskeresők, így az estét Bécsben fogja tölteni a feleségével.
Mielőtt rányitottam az ajtót, kimentem a határra. Az út mentén ott a behajtani tilos tábla.
– Két napja tették ki az osztrákok – meséli a férfi. – Akkor még csak a három és fél tonnánál nehezebb járművek számára. Tegnap már mindenféle járműnek megtiltották.
– Van rá magyarázat?
– Féltik a piacukat. Tudják, hogy mi ugyanolyan magas színvonalon szolgáltatunk, mint ők, csak ami náluk, mondjuk, 45 euró, az nálunk 30.
Pedig a határnyitástól sok környékbeli remélte életének könnyebbedését. Azok elsősorban, akik naponta járnak át dolgozni a strandokra, meg főzni, takarítani. Kerékpárral eddig is át lehetett járni, ám motorral már nem. Persze az itteniek sem elveszettek: motort szerelnek a kerékpárra, s amikor a határhoz érnek, kikapcsolják, áttekernek, majd visszakapcsolják…
– Egyébként melyik átkelőnél járt? – kérdezi Szentesi Ervin.
– Amelyik Fertőmeggyesre visz.
– Akkor nézze meg a másikat, a margitbányait. Valamikor arra vezetett az út Pozsonyba. Ott találja a páneurópai piknik emlékművét is, jóllehet vagy nyolcszáz méterrel arrább törték át a határt a keletnémetek. Tudom, mert magam is ott voltam… Na, mindegy, oda még menjen ki, elsőrangú az út.
Az út valóban széles, jó tíz évvel ezelőtt építették, amikor Helmut Kohl is tiszteletét tette a vasfüggöny átvágásának helyén.
A határátkelő mentén, a harangláb mellett két férfi áll, élénken társalognak. Arcuk nekik is kékre fagyva, egyik lábukról a másikra állva toporognak, hogy jobban viseljék a zimankót.
– Nem hittem volna – fordul hozzám egyikük, Blum István –, hogy ez valaha is megtörténik. Nem hittem volna – ismételgeti.
A magas, vékony férfi szavában némi idegen hanglejtés. Orvos Stuttgart mellett, egy kisvárosban, de az ünnepeket itthon tölti a rokonainál. A hetvenes években, még gyerekként utazott Németországba a szüleivel, Pécsről. Nem tértek vissza.
– Disszidáltak – jegyzem meg.
A férfi egyáltalán nem sértődik meg, kedvét, azt hiszem, ma semmivel sem lehetne elrontani.
– Akkoriban úgy nevezték, igen. Megbélyegezték, aki szabadon akart élni. Ma meg? Ma meg jössz-mész a határon, kutya nem szól hozzád.
Ha már így van, magam is átsétálok. A határőrbódé ajtaja zárva, ablakai sötétek. Az út mentén itt is a behajtást tiltó tábla a 3,5 tonna fölött járművek számára. Felette még egyszer ugyanaz a tiltás, immár mindenféle feloldás nélkül. Ilyent sem láttam még.
Az út erdőben vezet, száz méter után ott is a tiltó tábla, ám az osztrák oldalról csak a három és fél tonnánál nehezebb járművek számára.
A káosz teljes, úgy látszik, mintha a szomszédok maguk sem tudnák, mit kezdjenek az új helyzettel. Mint ahogy az autósok sem: talán egy órát fagyoskodtam a pozsonyi kapu környékén, ám ezalatt legalább tucatnyi autós szegte meg a tilalmat. Többségük osztrák rendszámú.
Ne keseregjünk azonban most a fafejűségen, inkább pörgessük vissza az időt néhány órával.  Hamarosan éjfél, Pornóapáti és Beled jelesei már a színpadon állnak, az ünnephez illő ajándékokat is átnyújtották egymásnak – emlékek a múltból, például szögesdrótdarabok ízléses csomagolásban, két taposóakna, természetesen szigorúan hatástalanítva –, ideje hát, hogy induljunk a határhoz.
A beledi sorompónál a két falu polgármestere, mindkettő Walter, csak az osztráknak Temmel a vezetékneve. A sorompó két végére állnak, ám végül csak a mi Walterünk veszi le a lakatot.
– Nem találták a kulcsát – súgja valaki a hátam mögött. – Majd holnap levágják flexszel…
Az osztrák Walter végül átmegy a sorompó másik feléhez, s együtt emelik le azt a felét. A beledi múzeumban lesz a helye.
– Oh, grosser Gott, wir loben dich – kezdi rá spontán az egyházi éneket egy tiszta férfihang. Nagy Urunk, dicsérünk téged. A második sort már együtt énekli a két falu népe.
Aztán valamennyien megindulunk a közeli Beledbe – ünnepelni.
A kemény hidegben kezem a kabátzsebemben. Kemény papírra akadok, kiveszem, nézem, mi az. „Határszéli utiigazolvány”, silabizálom a sötétben. Ja, hát erre már nincsen szükség, dobnám messzire az éjszakai semmibe. De aztán meggondolom magam. Nem baj, ha emlékeztet valami egy eltűnt korszakra.

Németh András Péter felvételei