Ne így tovább, fiatalok!

Bebizonyosodott, hogy egy tétmérkőzés feszült légköre nem hasonlítható össze egy barátságos meccs gálájával. A törökökkel szemben derekas volt a helytállásunk mindaddig, amíg Gerát ki nem állították. De azt látni lehetett, mennyire megzavarta a fiúkat az igazságtalan bírói döntés. Pánikba estek, összeroppantak, érezhető volt, hogy nagyon törékeny még ez a csapat.
Moldovában tovább erősödhetett az a meggyőződés, hogy a csapatnak hosszú utat kell még bejárnia ahhoz, amíg tervezhetően hozza a győzelmeket. Biztos, hogy számtalan totószelvény első találata úszott el azon, hogy a várt „kettes" helyett „egyes" lett az eredmény. Mert a magyar drukkerek ismét kezdtek bizakodni, így szinte fanatikus eltökéltséggel kunkorították a szárát a kettesnek a szelvényen. Voltak olyanok is, akik autóba ültek, majd oda-vissza negyvennyolc órán át tekerték a volánt, hogy megnézhessék a fiúkat. Hát ez az, ami miatt a válogatottunk számára nem lehet tét nélküli mérkőzés! Ugyan a kvalifikációt már elbuktuk, de a szurkolók szeretetéért valamennyi összecsapáson meg kell harcolni. Ámbár a hivatalos megítélésünk szempontjából sem lett volna közömbös, milyen eredménnyel térnek meg a moldovai túráról játékosaink, mivel a táblázaton elfoglalt helyezés határozza meg, melyik kalapba kerülünk a következő világtornára való kvalifikáció sorsolásán. Az utolsó fejfedőkbe a pofozógépek jutnak, akiket rózsacsokorként nyújtanak át a legjobbaknak. S mivel a görögöktől is kikaptunk, a csoportban „elért” hatodik helyezés (de még Málta előtt…) okán mi is a szuvenír kategóriába kerülünk.
De térjünk vissza a kisinyovi vereségre, melynek okait sokan sokféleképpen magyarázhatják. Biztos, hogy a védelemből hiányzott Juhász Roland, s az is igaz, hogy nem fogadta sem simogató meleg, sem túlzottan szívélyes vendéglátás a mieinket a stadionban, mindez azonban nem lehet magyarázat arra a széteső, elképzelés nélküli játékra, amilyennel előálltunk. Úgy látszott, hogy nincs igazi vezéregyénisége a gárdának. Gera Zoli nem volt kirobbanó formában, az ötvenedik válogatottságát ólmos szürkeség lengte be, ezúttal olyan helyzetet hagyott ki, melyet Grazban, az osztrákok ellen fölényes magabiztossággal értékesített. Helyette pedig senki nem táltosodott meg. Ilyenkor érezhetjük Huszti hiányát, aki esetleg kézbe vehette volna a gazdátlan karmesteri pálcát. (Egyébként ő rúgott Manchesterben olyan bombagólt az angoloknak, amilyet Nicolae Josan bombázott most Fülöp kapujába.)
Ami a szövetségi kapitányt illeti – legyen az bárki is –, soha nem lesz könnyű helyzetben. Az kétségtelenül előny, hogy a légiósok zöme a hazai bajnoki meccseknél magasabb színvonalú összecsapásokban erősödhet, viszont az edző soha nem tudhatja százszázalékos biztonsággal, milyen formában érkezik meg a keretbe a játékosa. Ugyanígy kap zsákbamacskát a közönség is: egy kitűnő adottságú Fülöp Marci egyszer csak bántó potyagólokkal lepi meg. Hajnal hírben jobb, mint a valóságban, Priskin gólérzékenysége messze nem idézi a ciprusi tornát, talán Vanczák az egyetlen fix pont: rendre igazolja, hogy nem válogatott szintű játékos.
Ezt a csapatot természetesen lehet szeretni – ám ezért nekik kell a legtöbbet tenni. Szerencséjükre a szurkoló igen könnyen felejt. Mert mit tehet mást…?