Elnöki trónus

Az egyik kolléga mesélte: ment az ismerőse az autójával, és látta, hogy hatvan méterrel odébb, egy jobb oldali mellékutcából, a stoptábla mögül kikandikál egy kocsi. A másik vezető is észrevette őt, de nem mozdult. Várt, várt, várt, majd az utolsó pillanatban elindult – és puff. A kolléga ismerőse kiszállt rommá tört autójából, és megkérdezte, mégis mi volt az elképzelés.
– Jobbra akartál fordulni – hangzott a meglepő válasz.
– De hát nem is indexeltem!
– Azt hittem, elfelejtettél…
Kevés ember van a világon, aki rezzenéstelen arccal tud ilyen nagy hülyeségeket mondani, de Kisteleki István közéjük tartozik.
Hitelét vesztett főember eddig is volt tucatnyi, az sem újdonság, hogy valaki röhejes döntések sorával teszi tönkre a sportágat, de hogy eközben ennyire szenvtelenül tudjon mellébeszélni, az csak az igazán nagyok sajátossága. Ráadásul néhány udvaronca képes elhitetni vele, hogy amit tesz és ahogy teszi, az a magyar futball felemelkedésének záloga. Ezáltal az elnök eljutott odáig, hogy szentül hisz önnön futballvezéri, nem ritkán félisteni képességeiben.
Csak ez a hülye nép nem akar templomot emelni a tiszteletére… De a nép úgysem tudja őt elmozdítani.
Hiszen Kisteleki István tanítani való diktatórikus módszerekkel kiépített egy olyan hatalmi bázist, amit lehetetlen aláaknázni. Hol szép, hol hatalmi szóval maga mellé állította az elnökség nagy részét, a klubcsapataik sikerében érdekelt kisebbséget pedig olyannyira nem zavarják a magyar futball általános ügyei, hogy még a puccskísérletre is lusták. Várhidi kapitány soha nem fog visszaszólni, a politikai elit nem akarja leváltani, a később kijelölendő külföldi fejlesztési igazgató meg bolond lenne belekötni abba az emberbe, aki idehozta. Főtitkár haver, technikai vezető saját ember. Hogy néhány újságíró vagy szurkoló kóstolgatja, attól az elnök még nyugodtan alszik. A kör bezárult, Kisteleki István posztja biztos. Ezt tudva pedig még akkor is nyugodtan elnézhet a stoptábla mellett, ha annak durva csattanás lesz a vége.