Sportnapló

A magyarok Gyöngyösön soványka, kétgólos előnyt szereztek, ezzel felcsillantották a reményt az ellenfél számára a továbbjutást illetően. Aztán elkezdődött a meccs, ahol hamar helyreállt a világ rendje, végig vezetve bizonyítottuk, hogy mi vagyunk a jobbak. Ezt azonban a hazaiak nem tudták elfogadni, tüntettek, dobáltak, végül 11 perccel a rendes befejezés előtt, a mi 27-24-es vezetésünk mellett, félbeszakadt a meccs.
A sportág felkent papjaként most azt mondanám büszkén: lám, hát enynyi ember képes harcba szállni, őrjöngve tombolni azért a játékért, amit a népszerűségi listán a jégkorong vagy a kosárlabda mögé soroltunk. Ha viszont a kézilabda teoretikusaként a sportszerűség oldaláról közelítem meg a kérdést, minden okom meglenne az elkeseredésre, hiszen Szarajevóban a fair play szellemén esett igen súlyos csorba!
Azért különös volt ez a meccs: két világ csapott össze egymással. Izlandi bírók fújták a sípot, akiknél a kormányt szokták – ha szokták – buktatni olyan vehemenciával, amilyennel a bosnyákok tüntettek kedvenceik mellett. A balkáni temperamentum és a skandináv hidegvér méretett itt össze a mérkőzés során. Amikor a magyar csapat az öltözőbe menekült, a svéd EHF-ellenőr arra próbálta biztatni a fiainkat, hogy folytassák a meccset, majd amikor erre hajlandóságot látott, kiállt a publikum elé és megkísérelte elmondani, a további játékhoz a nézőtér békéje szükségeltetik. Ekkor vágtak hozzá egy mobiltelefont – ekkor a szövetségi delegátus belátta, hogy a béke missziója hiábavaló, ezért berekesztette az összecsapást. Így mi jutottunk a világbajnokságra.
Skaliczki László szövetségi kapitány úgy emlékszik, hogy eddig hét play off meccset vívott a fiaival, közülük hatot sikerrel, de egyik sem ért véget ilyen hangulatban. Ő a játékosait féltette, amikor az öltözőbe terelt mindenkit. Mert kemény buli volt! A televízió előtt el lehetett rötyögni azon, mennyire felhevültek voltak a bosnyák drukkerek, de igazából olyan volt, mint a szövetségesek partraszállása: a D-napot filmen látni egészen más, mint a valóságban megélni… A 49. percben a kapitány azt mondta a játékosainak: „Örülök, hogy itt lehettem veletek!” Mert a válogatottunk ezúttal igazi csapatként küzdött.
Ugyan nem vagyunk jelen a labdarúgó Eb-n, a magyar foci szelleme mégis kísért a meccsek helyszínén. Például Bernben, a Wankdorf stadionban, ahol a hollandok verték laposra a franciákat, miránk emlékeznek a stadion órájával. Az időmérő ugyanis azt a pillanatot mutatja, amikor 1954-ben véget ért a Magyarország–Német Szövetségi Köztársaság világbajnoki döntő, melyen Aranycsapatunk 2-3 arányban kikapott.
Grosics Gyula, a válogatott akkori kapuvédője máig keresi a vereség okait.
Íme, egy érdekes adalék: amikor azon a bizonyos csütörtöki napon legyőzték Uruguayt, a közönség a meccs végén nem távozott, hanem vastapssal hívta vissza csapatunkat a pályára. A fiúk öltönyben sorakoztak fel a kezdőkörben és integettek a szurkolóknak – közben pedig elment a vonatuk, amelyik a hatvan kilométerre lévő szálláshelyre vitte volna őket. Taxikkal értek haza, vacsorát már nem kaptak, s az alvás is rövidre sikeredett: a kisvárosban fesztivált tartottak, egész éjjel szólt a zene az ablak alatt, nem pihent a csapat. A németek pedig frissen várták csapatunkat. Az eredmény máig olvasható a stadion eredményjelzőjén…