Sportnapló

A játékosok Peking után kifújták magukat, sokan a visszavonulás gondolatával is eljátszadoztak, közben Imre Vilmos személyében új szövetségi kapitánya is lett a csapatnak. Különböző okokból hiányzik Tóth Tímea, Ferling Bernadett, Pigniczki Krisztina, no és húszpercnyi játék után megsérült a csapat egyik erőssége, Vérten Orsolya is. Miközben Bulath Anita, Vincze Melinda nevét tanulgattuk, már ott is várt bennünket az a román válogatott, amelyiknek bőven volt törlesztenivalója velünk szemben – mondjuk éppen egy pekingi fájó vereség ügyében. A nyitó meccsünk nem volt túl szívderítő, ki is kaptunk a románoktól 27-21-re, és sokan már a hazafelé vezető utat keresték a térképen. A következő ellenfél ugyanis az a dán válogatott volt, melyet a nemzeti parlamentje örökös nemzeti értékké szavazott, ráadásul buktunk ellenük olimpiai döntőt is – hatgólos vezetésről!
És ekkor elkezdett épülni a csapatunk: egy sebességi fokozattal feljebb kapcsoltunk, Pálinger Katalin és Görbicz Anita mind többet villantott meg a világklasszisából, jobban játszottunk, lényegesen jobban, mint a románok ellen, vezettünk is a hajrában, de aztán a kétszeres olimpiai bajnok csak kiegyenlített. Hogy mit jelentett mindez? Hát csak azt, hogy Dánia a középdöntőbe jutott, a lányok karikába kapaszkodva táncoltak, a mieink pedig mi mást tehettek volna, mint hogy elkezdtek Franciaország ellen készülődni. Ez volt számunkra az utolsó szalmaszál: ha kikapunk, jöhetünk haza már hétfőn reggel.
És ekkor ismét tovább épült a csapatunk. Igen, ott futtában, a pályán! A fáradt Pálingert felváltotta Herr Orsolya. Micsoda csere volt: Orsi pattogott a kapuban, a franciák pedig, akik Pálingerből készültek, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az új helyzettel. Aztán jött Bulath Anita: akkor, amikor négygólos hátrányban voltunk és a francia lányok már a Marseillaise-t dúdolták, Anita három gólt dobott, helyrezökkentve ezzel csapatunk lelki egyensúlyát. Nyertünk, és a középdöntőbe jutottunk – ahol aztán már akármi lehet.
Ez szép volt, lányok! Látható volt persze, hogy ellenfeleink is a csapatépítés stádiumában vannak, ám az eredmények azt bizonyítják, ezen a téren sem vagyunk lemaradva tőlük. Erről bővebbet valószínűleg Londonban, ahová fél szemmel már valamennyi szakvezető sandít…

Hogy milyen rejtett összefüggések működtetik a magyar labdarúgást, azt én meg nem mondhatom, de talán még egy törzsi varázsló transzcendens képességeit is meghaladná a megfejtés. Itt van mindjárt a Győri ETO FC esete Egervári Sándorral, a honi sikeredzővel. Volt ő az Év trénere, Dunaújváros szent embere, példa, etalon,  amikor pedig Győrbe került, sokan elégedetten hümmögtek: – Így van ez rendjén, a jó stadionhoz, a konszolidált anyagi háttérhez, no meg a jó Tarsoly Csabához ilyen tréner dukál! Volt is dobogós hely, nemzetközi kupaszereplés – mérsékelt égéssel –, aztán, miként a Titanic, úgy süllyedt a 13. helyig az ETO az idei őszön. Egervári egyik estéről a másik reggelre kelve menten rossz edző lett, akitől meg kellett szabadulni, és hozni helyette olyat, akit a kutya sem ismer, de biztos, hogy jobb!
Természetesen nem féltem én Egervárit, tesz egy kört, majd valahol nagy hozsannával ismét pajzsra emelik, sőt, lesz még ő az Év edzője, példa, etalon stb. De hogy mitől – na ezt mondja meg nekem az a bölcs törzsi varázsló!