Mesevilág a mélyben

Sötét van. Olyan, amilyen csak a föld gyomrában lehet. Az imént kúsztunk tíz métert egy szűk, sáros fémcsőben, majd ereszkedtünk csúszva-mászva további tizenötöt. Visszakapcsoljuk a védősisakunkon lévő fejlámpákat, s elénk tárul a föld alá rejtett csoda: hófehéren csillogó kristályok – ezernyi apró, gömb formájú borsókő és áttetsző, vékony, tűszerű aragonit mindenütt. A beremendi kristálybarlangban vagyunk, amit bár már 1984-ben felfedeztek, de csak kevesen tekinthettek meg. Nemcsak azért, mert helyenként félméteres nyílásokon kell átpasszírozni magunkat vagy meredek szakaszokon, kötélbe kapaszkodva kell ereszkedni, hanem mert a mesebirodalom minden egyes látogatással veszít eredeti pompájából, ezért szigorúan védik. (Árt a látogatók számával egyenes arányban növekvő páratartalom, és bizony a kapaszkodástól, a csúszástól-mászástól is sérülhetnek a képződmények.)

– Furcsa ellentmondás: természeti csoda, ami van is meg nincs is – mondja kísérőm, Havasi Ildikó, a Duna-Dráva Nemzeti Park geológiai referense, aki hozzáteszi, nem ez az egyetlen paradoxon itt. Egy működő mészkőbánya kellős közepén járunk, a kristálybarlang felfedezése annak a tevékenységnek köszönhető, amivel előtte elbontották a fél hegyet. De aztán, bármilyen fájdalmas lehetett is ez gazdasági szempontból, a bányaművelő – a barlang fennmaradását biztosítandó – a hegy másik felét kénytelen volt meghagyni, benne maradt, 3,5 millió tonnányi soha ki nem termelhető ásványvagyonnal.

Ennek köszönhetően most a kristályteremből a Mosóporos-járat felé folytatjuk utunkat, óvatosan, a barlang iránti egyre nagyobb alázattal. Megérkezve azonnal érthetővé válik az elnevezés: amiben itt tenyerelünk-gázolunk, az tényleg mosóporra emlékeztető, morzsalékony, krémszínű anyag. A ruhánkon persze nem segít, egyre koszosabbak vagyunk… Kristályok – ahogy a barlangban mindenütt – itt is várnak minket, méghozzá hegyitejjel megspékelve: az apró gömbök tetején tejfehér, lágy masszacsomók ülnek, anyaguk egy hazánkban alig fellelhető ásványtani ritkaság, a huntit.

A Mosóporos-járat után újra az izgalmas labirintus következik, ami szövevényesen, több szinten kanyarog mindenfelé: egy alig 60x42 métereses alapterületen tesz meg több mint hétszáz métert. A Cseppköves-terembe érkezve megállapíthatjuk, hogy a látványt még mindig lehet fokozni: a kristályok és a huntit mellett megjelennek a függő és álló cseppkövek, karcsú, méteres oszlopaikat kristályok fedik. Az egyik legmélyebb pont után irány az egyik legmagasabb, amit Csont-ágnak neveztek el. Kardfogú tigrissel is találkozhatnánk itt, ha egymillió évvel fiatalabbak lennénk, ám a feltáróknak is meg kellett elégedniük egy halom csonttal, amelyek között karvastagságúak is hevertek. E ritkaságnak számító őslénytani leletekből legnagyobb jelentőséggel a tigrisé és az ősantilopé bír. A leletek azt is megerősítik, hogy a barlang valamikor nyitott volt. Az alsó, tömöttebb kőzet és az egykori üreget kitöltő üledék találkozása jól kirajzolódik egyes falszakaszokon.

Már majdnem visszaérünk a kiindulópontra, mikor újabb járaton az ellenkező irányba indulunk. Ismét a barlang legmélyét célozzuk meg, és újra izzadunk: nem csak a helyzet, a levegő is meleg, tizennyolc fok. A különleges mikroklíma annak köszönhető, hogy a hévizes keletkezésű barlang a mai napig közvetlen kapcsolatban van a langyos karsztvízzel. Ha minden akadályon átküzdjük magunkat, akkor majd meglátjuk – biztat Havasi Ildikó. És valóban, ékszerdobozként tárul szemünk elé a Tavas-terem: hófehér borsókövekkel borított üreg, párkányokról lecsüngő, kristályokkal bevont cseppkövek, szakadékon hídként átívelő, kristály borította kőtömb, s alatta, három-négy méter mélységben egy zölden csillogó tó.