Madarász a pusztán

Dunatetétlenen ülünk terepjáróba Sándorral, és kinn a pusztán, a Bábaszék szélén állunk meg. A kicsi ember fölteszi a széles karimájú kalapját, s arrafelé indulunk gyalog, ahol a tanyánk állt valaha. Elkanyarodunk a kiserdő, az egykori homokos gödör felé, amelyben most méteres víz van, és Sándor máris nagy fölfedezést tesz, vidraösvényre bukkan. Visszajön, és meglesi majd a családot, lelkendezik. Odébb meglát egy gyönyörű agárkosbort, a szikek bíborszínű orchideája teljesen lenyűgözi. Bölömbika búg a távolban, a vetésben megszólal egy fácán, aztán egy ugartyúk éles, jajgató hangja hallatszik. A széki lilén kívül ez Miklapuszta legkülönösebb, Európában ma igen ritka madara.

S máris ott állunk a tanyánk mellett, nagyapám egykori birkaistállójának helyén. Az ő idejében tele volt a szikes legelő jószággal, a birkanyájakon kívül marhacsordák járták a határt. Sándor nagyon sajnálja, hogy ma már nem így van, mert jószág nélkül elvadul, elgazosodik, elmocsarasodik a táj. A legjobban azonban az emberek, a tanyák hiányoznak. Miklapuszta tanyáiból mára legfeljebb csak romok maradtak.

– Ők, a régi tanyasiak ismerték a legjobban ezt a tájat – mondja a 43 esztendős őrkerület-vezető. – S szeretni is csak az tudja igazán, akinek föltárja a titkait. Épp ezért én arra törekszem, hogy minél többen megismerjék a szépségeit. Úgy érzem, hogy tíz emberből nyolcra hatással van a lelkesedésem, s persze maga a hely. A legfogékonyabbak a gyerekek, akiknek 1994 óta rendezünk természetismereti vetélkedőket Akasztón, Hartán, Solton, Dunatetétlenen.

– Pedig Miklapuszta akkor még nem is volt a Kiskunsági Nemzeti Park része…
– De én már jóval azelőtt nagyon megszerettem. Még tizennégy éves sem voltam, amikor 1981 májusában fölvettek a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületbe. A tizenharmadik születésnapomra kaptam egy látcsövet, onnan kezdve figyeltem a madarakat és jegyezgettem az élményeimet. A kalocsai Dózsa György Mezőgazdasági Szakközépiskola és a katonaság után 1989-ben az Állampusztai Célgazdaság miklai sertéstelepének a vezetője lettem, munka után rengeteg időt töltöttem kint a szikeseken. Egyik kezdeményezője voltam annak, hogy Miklapusztát nyilvánítsák tájvédelmi körzetté, ami 1993-ban meg is történt. Három év telt el, amíg a Kiskunsági Nemzeti Park része lett. Engem 2005-ben vettek föl területkezelőnek.

– A sertéstelepről?
– Onnan 1992-ben eljöttem. Tizenkét éven át apám mellett dolgoztam szobafestőként, aki maga is nagy természetrajongó. Ő meg az ő édesapjától örökölte. Hartán laktunk gyerekkoromban, és most is ott lakunk a családommal. Hatéves az egyik fiam, négyéves a másik, ez a rajongás már bennük is megvan. Én is még csak nyolcéves voltam, amikor megismertem Berdó Józsit, akihez ma is szoros barátság fűz. Összeköt minket a természetszeretet, ahogy Oroszi Zoli barátommal is. Könyvet akarunk írni a környék madárvilágáról, magunk készítjük a fotókat is hozzá. Fotózni én Kalocsán tanultam, Szamosvölgyi tanár úrtól. Akkor kezdtem gyűjteni a természeti, természetvédelmi témájú könyveket is, ma már több mint 3000 kötetes könyvtáram van. Elsőéves levelezős hallgató vagyok a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán, vadgazdamérnök szakon. A szakdolgozatomat majd Miklapuszta tájtörténetéről szeretném írni, felhasználva a sok év alatt gyűjtött adataimat. Őrkerület-vezetőként 22 ezer hektárért felelek, ebből közel 3500 hektár védett területem Miklapusztán van. Az itt gazdálkodókkal nagyon jó a kapcsolatom, hiszen majd’ mindegyiküket 20-25 éve ismerem. S madarászként Törökországtól Kenyáig sokfelé jártam, de nekem ez a világ legszebb helye.

Alkonyodik már, a kékvércséket nézzük, aztán szinte eksztázisban tör ki Sándor, mert a látcsövével fölfedez egy réti fülesbagolypárt:
– Ha erdei fülesbagoly volna, nem lenne olyan nagy szenzáció – ujjong. – De a réti fülesbagoly, az nagy ritkaság. Na ezért olyan nehéz innen hazamenni a faluba. Mert itt ilyen csodákat láthat az ember.