Óvja hódját Vásárhely

– Erre ment, látszik a buborék a jég alatt – mutatja Tölgyesi György a foltot a vékony, hártyaszerű jégen. Zsinórban harminc centiméteres levegőfoltokat látunk, világosan követhető, merre úszott az állat a belvízvédelmi csatornában. Persze a buborékoknál egyértelműbb jele is van a hódok jelenlétének: például azok a húsz-harminc centiméter átmérőjű fatörzsek, melyeket körberágtak.

Hódmezővásárhely közelében járunk, egy belvízvédelmi csatorna mentén. A szántóföldektől és az úttól tíz méter nádas választ el minket, egy hasonló vastagságú erdősáv után következik a csatorna. Házigazdánk nyugdíjas elektronikai fejlesztőmérnök, természetrajongó, aki húszhektáros birtokán magán természetvédelmi területet alakított ki. Munkájának egyik legnagyobb elismerése, hogy ott seregnyi ritka faj telepedett meg, s tevékenységéért 1997-ben megkapta a Henry Ford Európai Természeti és Kulturális Örökségért Díj magyarországi nagydíját.

– Éjszaka is dolgozott – mutat egy kisebb, körberágott facsoportra Tölgyesi György. Lehajol, felvesz a földről néhány hosszú, fehér forgácsot, amit a hód egyetlen harapással hántott le a fatörzsből. – Ezeket a fákat valószínűleg kidönti a napokban. Leszedi a gyenge hajtásait, a karvastagságú dorongokat hatvan-nyolcvan centiméter hosszan ledarabolja, elviszi a várához, élelmiszerraktárnak. Télen a víz alól kihúzza, behurcolja a kotorékba és elfogyasztja – magyarázza a mérnök.

Kis tisztáson két kidöntött fát találunk: a törzseket akkurátusan körberágták. A leveles részeket elvitték, látszik a talajon, hol húzták le a csatornába, de a törzs felső részéből is hiányzik több darab. Házigazdánk egy számunkra alig észrevehető fekete dologra mutat a facsonk tetején.
– Vidraürülék – mondja. – A menyétfélék emelt helyen szeretik jelölni a területüket, hogy a szél jobban elvigye a szagot.
Úgy tűnik, mindent tud a természetről. Tisztelettel baktatunk a nyomában.

►

Hogy miért is a nagy izgalom hódügyben? Valaha egész Európában elterjedt állat volt, de a környezeti feltételek változásai és az intenzív vadászat miatt kevés híján kipusztult. Magyarországon 1854-ben lőtték ki az utolsó példányt.

Az eurázsiai hód egyébként a ma is élő két hódfaj egyike, a kanadaitól jobbára csak a kromoszómaszáma alapján lehet megkülönböztetni. Vízparton élő, megtermett rágcsálóról van szó, a felnőtt példány tömege a harminc kilót is eléri. Nyáron lágyszárúakat eszik, nagy kedvence a vízitök, de a fák kérgét sem veti meg, késő ősztől kezdve pedig kizárólag fásszárúakat fogyaszt.

A fát nem csak táplálékként hasznosítja: hódvárat, illetve gátakat is épít belőle. A gátakkal szabályozza a vízszintet: olyan magasan tartja, hogy a partfalba vájt kotorék bejárata a víz alatt maradjon. Így ugyanis a ragadozók nem tudnak bejutni hozzá. Az eurázsiai hód nem is épít szorosan vett várat, csak egy alagútrendszert a partfalba. De ha emelkedik a vízszint és eléri a hód lakókamráját, akkor felfelé kezdi bővíteni, s előfordul, hogy a teteje beszakad. Ilyenkor fából és gallyakból készít rá tetőt. Téli álmot nem alszik, viszont a hideg miatt nem kujtorog messzire a lakóhelyétől: élelmet raktároz a víz alatt, abból falatozik.

Mivel a hódok a nagy vízszintingadozást nem kedvelik, a folyamszabályozások után jelentősen lecsökkent a számuk. Ráadásul az állatokat különféle hasznos „alkatrészei” miatt érdemesnek tűnt lemészárolni. Prémjük keresett szőrmealapanyag volt, mirigyzacskójuk váladékának pedig – amit maga a hód arra használt, hogy vízhatlanítsa vele az irháját – gyógyhatást tulajdonítottak. A XV. században a böjt idején fogyasztható élelmiszerek listájára is felkerültek, mondván, halat eszik, ezért tulajdonképpen maga is hal. Szerencsétlen nem is evett halat, őt viszont az étrendbe illesztették – állítólag a farka volt a legjobb.

►

Európában már 1920-ban kezdték a szigetszerűen megmaradt hódokat újra letelepíteni; e ténykedés a nyolcvanas-kilencvenes években tetőzött. A World Wildlife Foundation (WWF: a vadvédelmi világalap rövidítése) nálunk 1996-ban fogott hozzá a hódcsaládok telepítéséhez, kezdetben a Gemencben.

– Magyarországon ma a legnagyobb számban a Szigetközben élnek hódok, illetve a Hanságban és a Rába mentén – mondja a WWF Magyarország munkatársa, Gruber Tamás. – A Szigetközbe nem telepítés útján kerültek, hanem Ausztria felől önmaguktól vándoroltak oda. Arrafelé a legeredményesebb a hódok betelepülése, ahol az spontán bevándorlással is társult, erre a Hanság a jó példa. A Duna menti területen csak a Gemencben beszélhetünk állományról, máshol egy-egy család feltűnéséről tudunk. A szélsőséges vízügyi események miatt a gyors létszámnövekedés többnyire álom a középső Tisza-vidéken is. Van, amikor túl nagy a szárazság, ezért a szaporulat elpusztul, máskor meg a jelentős árhullám miatt a biztonságos élőhelyekről újakra kell menniük, mert a tartós vízborítást a hódkotorékban nem tudják átvészelni.

– Ezért hagyják el a természetvédelmi területeket? – vetem közbe, emlékezvén a belvízvédelmi csatornában látott levegőfoltokra.
– A Tisza mentén több helyen is előfordult, hogy védett természeti területre telepítették az állatokat, amelyek aztán elvándoroltak onnan – vagy a szaporulat indult útnak, hogy saját élőhelyet alakítson ki. Pontosan viszonylag nehéz felmérni az élőhelyeket, amit a hódok végül is megkedvelnek, okoztak már meglepetést a szakértőknek. Elsősorban a víz és a táplálék mennyisége fontos a számukra. Úgy figyeltük meg, hogy választásukban nem mindig riasztja vissza őket az emberi jelenlét.

►

A WWF Hódmezővásárhelyen két hódcsaládot telepített a Tisza körtvélyesi holtága mellé, tájvédelmi körzetbe. Csakhogy az ártéren nem érezték jól magukat, kiköltöztek – a hatágú belvízvédelmi csatornarendszerbe. Szerencséjükre pont Tölgyesi György tanyája közelében bukkantak fel!

Az elektronikai mérnök már korábban saját fejlesztésű mozgásérzékelő infrakamerákkal rögzítette a birtokán megjelent különleges jószágokat, először 2008-ban találkozott velük. Hamarosan kapcsolatba lépett a város polgármesterével, Lázár Jánossal, közölvén vele, hogy a hódok – amelyek valaha tömegesen éltek a környéken – helyben tartása összefogást és odafigyelést igényel. Azzal érvelt, hogy a város nevében is szereplő hód természeti és kulturális örökség, eszerint is kell törődni vele. Nos, az idén a hódmezővásárhelyi önkormányzat négy és fél millió forintot szavazott meg a hódprogramra.

– Sokan kritizálják, hogy miért költünk ilyen összegeket természetvédelemre, de hát az végső soron az ember önvédelme – véli Tölgyesi György és lelkesen magyaráz a tervekről. – Olyan megfigyelő és internetes közvetítő rendszert építünk ki, amelyen keresztül bárki az otthonából kísérheti figyelemmel a hódcsaládok életét. Ez a nyilvánosság remélhetőleg idevonzza majd a külföldi szakmai érdeklődőket is. A város táborok, konferenciák otthona lehet, ami nem kis szerepet játszhat Hódmezővásárhely meg- és elismertetésében.

A vízügyesek híresek arról, hogy kizárólag a saját szakmai szempontjaikat tartják szem előtt. Mulatságos tehát elképzelni az ábrázatukat, amikor valaki közli velük, hogy a belvízvédelmi csatornában egy sereg védett, harminckilós rágcsáló vert tanyát, ráadásul a gátépítés a hobbijuk. Ehhez képest Tölgyesi György dicséretbe fog:

– Beleegyeztek, hogy a csatornának csak az egyik oldaláról vágják ki a fákat, a másik oldalon pedig meghagyták a lágyszárúakat, így szükség esetén odamehetnek a gépeikkel, ám a hódok életfeltételei is megmaradtak. Nyáron a vízügynek ki kellett volna szárítania a csatornát, mert javították a szivattyútelepet. De aztán sikerült úgy megoldani a dolgot, hogy a hódvár fölött visszatartották a vizet. Sok munka volt vele, máshol talán nem is tették volna meg.

– Amikor felbukkantak a hódok, megijedtünk – vallja be Verseghy László, az ATIKÖVIZIG szakaszmérnöke. – Azután összehívtunk egy találkozót az összes érintett szereplő részvételével, s minden elképzelhető esetre elfogadtuk az eljárási rendet. Ezt a megállapodást eddig egyszer sem kellett elővennünk. A hódok várakat, gátat építenek, de még így is nyolcvanszázalékos hatékonysággal üzemelt a csatorna, és ez elégnek bizonyult. Ennek az az oka, hogy a földekről nem jöttek le a vizek, a táblaszintű belvízcsatorna nem működik úgy, ahogy azt valamikor megtervezték. A vízelvezető rendszer hiá­nyossága tehát jól jött a hódoknak.

– Tölgyesi úr dicsérte, hogy meghagyják a fákat a csatorna mellett – vetem fel.
– Nem kell minket természetvédelmi hősöknek beállítani – sóhajt a szakaszmérnök. – Ha annyi pénzünk volna, hogy az összes csatornát minden évben teljesen ki tudnánk takarítani, akkor azt a szakaszt is jobban rendben kéne tartanunk. A szegénységből kovácsoltunk erényt.

►

– Láttam, hogy valaki lopja a kukoricát, de hogyan viszi el?! Se keréknyom, se más – vakarta a fejét a környékbeli gazda, aki a közelmúltbeli hódkonferencián a jellemzően természetvédőkből álló közönségnek mesélte el a történetét. – Aztán egyik reggel találkoztam vele. Vitte a kukoricát őméltósága, bele a csatornába.

Érződött, hogy fájdalmasan érinti a termés elvesztése. De hogy eljött a konferenciára, kitűnt az együttműködés szándéka. Sőt azt is hozzátette: az állat végső soron a természet része, a veszteség meg elviselhető. Annyit kért csupán: ne rejtsék véka alá, hogy a hódok kárt is okoznak.

– Ha csak egyetlen láncszem hibádzik, azon megbukhat az egész – magyarázza Tölgyesi György, aki a hódprogram elkötelezettjeként rendkívüli elszántsággal és több-kevesebb sikerrel próbálja meggyőzni az érdekelteket. A vadászokat, hogy kutyáikat tartsák távol a hódváraktól, de riasszák el a területről a szaporodó aranysakálokat. A gazdákat, hogy ne szennyezzék a csatornát, s legyenek türelmesek a hódok által okozott kisebb károk miatt.

Lelkesedését egyelőre kevesen osztják, de az biztos, hogy a város vezetése teljes mellszélességgel a „névadók” mellett áll. A hódok pedig százötven év után újra a helyüket keresik Magyarországon.