Tollas kis akrobaták

S ha már meglelte, nem menekülhet előle hernyó, lepke, hangya. Igazi cinege, s bár még elég sok fészkel nálunk (száz-kétszázezerre teszik a számukat), mégse látjuk olyan gyakran, mint mondjuk a széncinkét, amellyel egész évben találkozhatunk. A szürke fejével öregemberre hajazó, hosszú farkú őszapó (farka kétszer akkora, mint maga a madár) sokkal rejtőzködőbb életet él, mint a többi cinkefaj, s a hangja se olyan harsány, mint azoké.

Viszont mint a többi rokonról, az őszapóról is elmondható, hogy szinte sohasem pihen, pitymallattól alkonyatig izeg-mozog, bujkál, keres. Télen nagy csapatokba verődve járja az erdőt, nemegyszer szén-, fenyves- és kékcinkék társaságában, de gyakran olyan társa is akad, mint a fakusz, a csuszka vagy a tarka harkály. Mint valami nyomozókból álló csapat, módszeresen pásztázzák az erdőt, kutatják a fát a törzs kérgétől a legvékonyabb ágacska csúcsáig. Hosszú farkukkal olyan bravúrosan egyensúlyoznak, mint a kötéltáncos a rúdjával.

Az őszapó a fás, bokros, ligetes helyeket szereti igazán, fészkét is mindig ide rakja. Amúgy szapora madár, olykor tizenöt tojást is rak, s a legtöbb fiókát felneveli. A magyar ember nagyon kedveli, amit az is mutat, hogy számtalan kedves névvel illeti. Vidékenként más és más a neve: farkoscinke, dorongos őszapó, hosszú farkú cinke, dorongfarkú cinke, rudascinke.
Valamennyi cinegefaj közül az őszapó szelídül legjobban az emberhez. Az egyes párocskák – mert csak párban maradnak meg – alváskor mindig szorosan egymás mellé bújnak, s egyik a másikat a fél szárnyával szinte betakarja. Végtelenül gyöngédek egymáshoz, de az ápolójukkal is roppant barátságosak – épp ezért a korábbi időkben kedvelt házi madár volt. Ma már senki se kényszeríti kalitkába, hiszen védett, eszmei értéke tízezer forint.