Házi ízei a földnek

– A szüleim és anyósomék is hatalmas kerttel bánnak, annyi a termény minden évben, hogy nem győzzük boldog-boldogtalannak elosztogatni. Amikor a zöldségek egy része a komposztálóban landolt, azt mondtam, ennek véget kell vetni – meséli a győri Póczi Magdolna. Azóta kerüljön bármilyen zöldség-gyümölcs a keze ügyébe, valamilyen formában feldolgozza. Igaz, megvoltak a kellő alapok: tizenévesen rakta el élete első eperlekvárját.

– Miután férjhez mentem, a családi házból társasházba költöztünk. Nagyon hiányzott a kert, ezért két éve a közeli Mérgesen vettünk egy 2300 négyzetméteres birtokot. Itt már kiélhetem minden ambíciómat – mondja a 42 éves grafológus, aki az élethosszig való tanulás elvét vallja. Ősszel ennek szellemében kezdi tanulmányait a Nyugat-magyarországi Egyetem Agrármérnöki Karán, s mindezt azért, hogy előbb-utóbb a szenvedélyéből élhessen.

– A kertet rögtön teleültettem a legalapvetőbb zöldségekkel, aztán jöttek az extrábbak és a fűszernövények: sáfrány, borágó, citromos bazsalikom, citromos kakukkfű, fekete gyökér, sarkantyú, izsóp, borsika, rukkola, rebarbara, mángold. A fűszereket többnyire megszárítom, de a tárkonyt elteszem fehérborecetben. Magam készítem az indiai eredetű, lekvárszerű csatnit, a pizzakrémet saját paradicsomból és fűszerekből „gyártom”, a padlizsánból zakuszka lesz. Mindent dunsztosüvegekbe teszek. Tucatnál is többféle gyümölcs terem nálunk, ezekből szörpök, befőttek, lekvárok lesznek számolatlanul, de sok minden kerül a fagyasztóba is. A házi fagyi alapja is ebből van – magyarázza lelkesen a családanya, miközben sorra kerülnek elő a díszes üvegekben elrakott finomságok.

A fagyihoz házi tejből készült tejszín dukál, ezt is Póczi Magdolna készíti, mint ahogyan a natúr- és gyümölcsjoghurtot is. A fiatal hölgy annyira belelendült az önellátásba, hogy a szabadban gyűjtött hársfa és bodza virágából hatalmas adagokat szárít és raktároz teának meg szörpnek. A csipkebogyó sem hiányozhat a kínálatból, mint ahogyan a dió sem. Most éppen a kökénylekvár van soron. A dió megy a mézbe, a fokhagyma és a rozmaring pedig az olívaolajba.

– Roppant jó érzés azt enni, amit magam állítok elő. Ráadásul szinte soha nem vagyunk betegek. Tudom, hogy nagyanyáinkhoz képest nekem már másfajta a viszonyom a földhöz, hiszen mi nem ebből élünk. Imádok kimenni a telekre: fantasztikus a levegő, gyönyörűek a fák, csicseregnek a madarak. Amikor meg lenézek, azzal szembesülök, hogy mennyi a gaz megint. Ha este kilenckor az egész napi gyomlálás, kapálás után hazaesek, olykor felteszem a kérdést: biztos kell ez nekem? A gyümölcsöt, a zöldséget sokszor még aznap fel kell dolgozni, mert tönkremegy. A barátaink és ismerőseink megkóstolják az ínyencségeket, s nem győzik dicsérni. Ám ahhoz csak kevesen éreznek késztetést, hogy bármit is ők állítsanak elő. Döbbenten tapasztalom, hogy a falusiak nemigen termelik meg maguknak a legalapvetőbb élelmiszereket sem. Pedig nem igaz, hogy így drágább. Például pár száz forint egy zacskó borsómag, amiből az egész évre való kitelik a családnak – morfondírozik Póczi Magdolna.

A földdel neki is meg kell birkóznia, s valamennyit fokozatosan feladni az „élni és élni hagyni” elvéből – különösen, mikor a pockok a sárgarépát dézsmálják. De a céljából nem enged: előbb-utóbb az éttermeket is szeretné megcélozni fű¬szerkreálmányaival, sőt azt tervezi, hogy eladásra készít finomságokat. Ám az igazi siker mégiscsak az lenne, ha a szenvedélyével minél több embert „megfertőzne” – így aztán ők is ráéreznének a föld ízére.