Fogfájásra pálinkát

Nálunk egészen a második világháborúig a szegények gyümölcseként tartották számon. Akkori termesztésében a tájfajták lettek meghatározók, napjainkra az új nemesítések nyertek teret. A szilva azért is volt népszerű, mert magára hagyva is termett. Az új fajták többet kívánnak, ám egy kis gondoskodással (metszéssel, trágyázással) sok és szép gyümölcsöt adnak.

A szilva a silány futóhomok és a szikes földek kivételével mindenütt megél, de legszebben a párás folyóvölgyekben díszlik. A fajták, változatok száma igen népes és színes, e változatosság a termőhelyi igényekben is megmutatkozik. Általánosságban igaz, hogy a szilva közepesen fényigényes (a nyári erős napsugárzás a gyümölcs felületén perzselést, a mag körül pedig barnulást okozhat), és bizony vízigényes is. (Más kérdés, hogy jól elszenvedi a szárazságot.) Ha ültetését tervezzük, jó tudni, hogy a népszerű új fajták között jó néhány önmeddő is akad, melyeket pollenadókkal célszerű telepíteni.

Az érett szilvában sok a cukor, káliumban, kalciumban, magnéziumban egyaránt gazdag. Lekvárnak, dzsemnek kiváló, hogy a belőle főzött pálinkáról ne is beszéljünk, ami valóságos népi orvosságnak számított a múltban: reggelente fél decit lehajtva étvágycsinálóként éltek a „gyógyhatásával”. Fogfájásra, meghűlésre is használták, külsőleg a sebzett, fájós testrészt dörzsölték be vele. Ám napjainkban is a konyha népszerű gyümölcse, megfőzve finom kompótösszetevő a nyári hőségben.
(Ügyeljünk, mert hamar szétfő.) De a süteményben, rétesben, tortában is ott a helye, a szilvás gombócról már nem is szólva. Sós ételek, sült húsok mellé adva vagy azokkal együtt sütve is ízletes. Aszalásra is kiváló: napjaink korszerű aszalóberendezéseit kihasználva érdemes újra divatba hozni a szultánát, azaz a dióbéllel vagy mandulával töltött aszalt szilvát.