Búcsúzunk az angolnától?

Annál is inkább, mert olyan halfajról beszélünk, amelynek a tenger és az édesvíz egyaránt otthona. Élete a mozgás, a változás, egy-egy példánya négyezer kilométeres utat tesz meg vándorlása során. Az üvegangolna a Bermuda-szigetek közelében, jól körülhatárolható tengeri ívóhelyen születik, a lárvák innen sodródnak az áramlatokkal Európa partjaihoz. A torkolatokon át felúsznak a folyókban, ahol évekig fejlődnek. Miután ivaréretté váltak, elhagyják a kontinens vizeit, s az Atlanti-óceánon át indulnak az ívóhelyükre.

Ha tudjuk, hogy az ember mennyire megváltoztatta a természeti környezetet, könnyen beláthatjuk, hogy ennek az igen érzékeny, természetes környezetre utalt fajnak valóban nincs sok esélye a túlélésre. A folyókon hallépcsők nélkül sorakoznak a vízi erőművek, a vizek savasodnak, szennyeződnek (a poliklórozott bifenil, a PCB a jelen és a jövő egyik legnagyobb veszedelme), a vizek melegszenek, a vízi élősködők szaporodnak. A magasabb hőmérséklet és a savas víz egyre inkább elsorvasztja az ívás iránti ősi vágyat az angolnákban, s nem vállalkoznak a nagy útra. Ehhez társul a túlhalászásuk, ami talán az egyetlen, ami ellen valóban tenni lehetne.

Mindezt tudva a biológusok már régebben elkezdtek dolgozni azon, hogy mesterséges körülmények között késztessék ívásra, illetve szaporodásra a fajt. A japán angolna már így (is) szaporodik, a szigetország kutatói ezt megoldották. Hazánkban a gödöllői Szent István Egyetem Halgazdasági Tanszékének munkatársai értek el számottevő eredményeket az európai angolna szaporításában.

FOTÓ: PHILIPPE GARGUI, AFP/BIOSPHOTO