Mind gyakrabban hallunk arról, hogy az ember tevékenysége nyomán tömeges kihalási hullámot élünk át. A tömeges kihalás azonban az élővilág történetében nem példa nélküli. S bár a korábbiak is különlegesek voltak, a mostani több szempontból más minden eddiginél.

A bolygó öngyilkos gyermeke: az ember

Emlékszik még az olvasó arra, amikor néhány évvel ezelőtt egy izlandi vulkán kitörése megbénította fél Európa légi közlekedését? Bár az időjárásunkban nem érzékeltük nyomát, a repülőgépek hajtóműveibe kerülő finom por veszélyt jelentett volna, ezért inkább el sem indították őket. A vulkánok azonban ennél sokkal nagyobb mértékben is befolyásolhatják az életünket. A középkor egy-egy nagyobb lehűlési időszakának hátterében szintén – például a mai Indonézia területén kitört – vulkáni tevékenységet feltételeznek. A por az egész Földön alaposan megszűrte a napsugarakat, a lehűlés következtében a termés kevesebb lett, éhínség tört ki, a legyengült emberek nehezebben tudtak ellenállni a kórokozóknak, járványok szedték az áldozataikat, a népesség fogyott.

Előbb vulkánok, utána kisbolygó. Hatvanötmillió évvel ezelőtt hasonló folyamatok zajlottak, csak sokkal nagyobb méretekben. A vulkáni tevékenység különösen erős és hosszantartó volt, a hőmérséklet csökkent, a növények nem fejlődtek kellő mértékben, a velük táplálkozó dinoszauruszok pusztultak, aminek következtében húsevő társaik is éhkoppon maradtak. A pontot az i-re a Yucatán-félszigeten becsapódó kisbolygó tette, aminek következtében a légkörbe kerülő por évekig elsötétítette a Földet. A dinók sorsa végképp megpecsételődött.

Óceánokban kezdődött. A dinók eltűnése volt a legutóbbi, hatodik nagy kihalási hullám. Már amiről bizonyosan tudunk, mert a maradványok által kirajzolódik. Valamennyi ismert kihalási hullám az utóbbi mintegy félmilliárd évben történt. Bizonyára több ilyen is akadt az élővilág 3,5 milliárd éves történetében, ám információink csak a vázzal rendelkező fajok megjelenését követő időszakból – mintegy félmilliárd év – rendelkezünk. Az ezt megelőző látványos kihalás lehetett például azoknak az egysejtűeknek a pusztulása – úgy 2,5 milliárd évvel ezelőtt –, amelyek nem viselték el a légkör egyre dúsabb oxigénszintjét. Vélhetően ez volt a legnagyobb kihalási hullám, amit csak az egysejtűek töredéke élt túl. Ám belőlük alakult tovább a ma is ismert élővilág. Körülbelül 600 millió évvel ezelőtt rohamos átalakuláson mentek át az élőlények, megjelentek a többsejtűek, benépesültek az óceánok – hogy aztán bekövetkezzék az első jól meghatározható korú kihalási hullám is 488 millió évvel ezelőtt. Ez csak az óceánokat érintette, mivel a szárazföldön még nem létezett élet. Mértékét igen nehéz megbecsülni, a tudósok valahová 50–85 százalék közé teszik az akkori fajok eltűnését. Az bizonyos, hogy például a pörgekarúak – leginkább a mai kagylókhoz hasonlító – fajainak többsége már ekkor búcsút mondhatott a létezésnek. Az ok a tartós lehűlés lehetett, ami miatt a tengerek vízszintje erősen lecsökkent, ezáltal a kémiai összetétele megváltozott, amihez a benne lakók nem tudtak alkalmazkodni.

jéghegy, élővilág, klímaváltozás,kihalás,

Túl gyorsan olvadó jéghegyek.

 

Halak állkapocs nélkül. A második kihalási hullámot – 447–444 millió évvel ezelőtt – a kutatók szerint szintén az erős lehűlések sorozata okozhatta. Az élőlények nagy része még mindig a sekély tengerekben élt, amikből időről időre eltűnt a víz. Amikor visszatért, egyre szegényesebb élővilág foglalta el, s a hárommillió éves jégkorszaksorozat elmúltával pedig a fajok nagy része kihalt. Ekkor tűntek el például az állkapocs nélküli halak.

Oxigén nélkül nem megy. A harmadik kihalási hullám is a tenger lakóit érintette mintegy 364 millió évvel ezelőtt. Az ok: a sekély tengerek fenekéről, alsó rétegeiből eltűnt az oxigén. Az ott élő állatok elpusztultak, ami akkoriban az élőlények háromnegyedét jelentette. A megoldás is ebből következett: egy oxigént termelő korallfaj kialakulása. Erre azonban százmillió évet kellett várni. Hogy maga az esemény miért következett be, azt csak találgatják a kutatók, éppen úgy lehetett a vízszint csökkenése, mint kisbolygók becsapódása.

Gombák előnyben. A legnagyobb eddigi kihalási hullám mintegy 250 millió éve következett be, két részletben, egymástól 5 millió évnyi távolságban. Ezen időszak alatt a tengeri élőlények 96, a szárazföldieknek a 70 százaléka lett az enyészeté. Az állatok kihalása viszont kedvezett a gombák elszaporodásának. Az okok a kutatók szerint nem egyértelműek, s valószínűleg összetettek. A tengerszint erősen ingadozott, az eljegesedéseket felmelegedések váltották olyan gyorsasággal, amihez a fajok túlnyomó többsége nem tudott alkalmazkodni. Nem lehetetlen, hogy a háttérben ismét csak fokozódó vulkáni aktivitás és/ vagy kisbolygó-becsapódás állt.

Út a dinoszauruszoknak. Az élővilág azonban ebből a sokkból is talpra állt, s a következő, 200 millió évvel ezelőtti, ötödik kihalási hullám az előzőhöz képest kismiska volt: a fajoknak „csupán” egyötöde tűnt el a vélhetően vulkáni tevékenység következtében a légkörbe került szén- és kén-dioxid hatására. Ekkor tűntek el a krokodilok és a madarak közé tehető szárazföldi húsevők, ami által úgynevezett biológiai fülke alakult ki, teret nyitva ezzel a dinoszauruszoknak, amelyek viszont a már említett 65 millió évvel ezelőtti kisbolygó-becsapódást nem élték túl. A dinók eltűnését néhány millió év alatt kiheverte a természet, s megjelentek az emlősök, majd néhány százezer éve az ember.

Hetedik maga az ember lehet. A mostani, hetedik kihalási hullám két dologban különbözik az összes többitől. Az egyik a gyorsasága. Bár az ember a megjelenése óta alakítja a természetet, ez csak az elmúlt századokban gyorsult fel igazán. Növelik a kihalás sebességét az összevissza hurcolt növények és állatok, amelyek új környezetükben ellenség híján „özönélőlényekké” válhatnak; a monokultúrás mezőgazdálkodás; s mindezt betetőzi a nagymennyiségű szenet tartalmazó fosszíliák légkörbe szabadítása, ami üvegházhatást okozva megváltoztatja a klímát. Mindebből következik a mostani kihalási hullám másik egyedisége: korábban mindig külső körülmények, természeti katasztrófák – vulkáni tevékenység, világűrből érkezett test becsapódása – állt a hátterében. Az sohasem fordult elő, hogy a Föld valamelyik lakója okozza. Úgy látszik, a természet erre is képes.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.