• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Hóbogyó pirosban

Szerző: Valló László
Nem túlzás világvándornak nevezni a hóbogyó ősi változatát, amely Észak-Amerikában honos, s onnan terjedt el szinte az egész földkerekségen.

Piros hóbogyó (Symphoricarpus orbiculatus) - Forrás: Profimedia/imageBROKER

Ez a loncféle különösen szívós és jól alkalmazkodó, eredeti termőhelyei az árnyékos, nedves hegyoldalak erdős-cserjés területei, illetve a folyópartok, árterek ligetei, ahol az apróvadaknak szolgált-szolgál jó búvóhelyül. Hajtása és fehér bogyótermése szarvasok, vadjuhok fontos tápláléka Észak-Amerikában.

A közönséges (fehér) hóbogyó (Symphoricarpus albus) a XIX. században terjedt el Európában, a mára közkedveltté vált piros bogyójú változata később jelent meg.

A piros hóbogyó (Symphoricarpus orbiculatus) az alapfajhoz hasonlóan könnyen nevelhető, meglehetősen igénytelen, egy-másfél méterre növő lombhullató cserje. Mutatósak harsányzöld, átellenesen álló levelei is, de igazi ékessége a vékony, ívelt ágain kis fürtökben álló sötét rózsaszín bogyók, amelyek késő ősszel is díszítenek. (A piros bogyós ágak a téli csokrok díszéül is szolgálhatnak.)

A kertben a cserjecsoportokban vagy a díszfák alatt kaphat helyet, de – nyíratlan sövényként – térelválasztásra is alkalmas. Ajánlott a nehezen karbantartható rézsűk talajának megkötésére is. Az átlagos minőségű, jó vízáteresztő talajon szépen díszlik napos, félárnyékos fekvésben egyaránt. Viszonylag jól tűri a szárazságot, jól viseli a szennyezett városi levegőt, ellenáll a betegségeknek.

Tavasszal félfás, ősszel fás dugványról szaporíthatjuk.