Valahogy ki kell bírni

Ötvenegy évet dolgozott a vízügynél, s most márciusban nyugdíjba megy. Soha nem volt beteg – mondja –, egyetlenegy napot sem töltött táppénzen. Bár a felesége lett volna csak fele ennyire egészséges, akkor még mindig vele lenne. De asszonyát, akivel több mint harminc évet éltek együtt, az orvosok nem tudták megmenteni. Miután 2005-ben kimutatták, hogy súlyos cukorbeteg, az út már csak lefelé vezetett: kórház, inzulin, kontrollvizsgálatok, aztán végül apránként mindkét lábát combig le kellett vágni.

Amikor 1988-ban megismerték egymást, az szerelem volt első látásra. Két hét múlva össze is házasodtak. Hajdúszoboszlóról, ahol a felesége szállodában, szobaasszonyként dolgozott, 1989-ben költöztek Nádudvarra, a vályogházat, melynek alapja nem volt, 1 millió 200 ezer forintért vették. Évek teltek el, s amikor 2005-ben végre megszületett a kislányuk, nem ismertek maguknál boldogabb embert.

A házuk azonban akkor már nagyon rossz állapotban volt. Még 2000 telén, amikor igen sok hó esett, és ráadásul hirtelen elolvadt, megroppant a tető, s a belvizes területen megroggyant a ház, nem tudtak mit kezdeni vele. A lányuk születése után nem sokkal pedig jött a felesége betegsége, s 2007 februárjában éppen kontrollvizsgálatról tértek haza Debrecenből, mikor a buszról hazafelé tartva az utcán megállította egy ismerősük: „Összedőlt a házatok!”.

Borzasztó látvány volt. A gázt már előtte a szolgáltató biztonsági okokból lekapcsolta a nyomáscsökkentőnél, és áramtalanították az épületet, elzárták a vizet. Ismerősök fogadták be őket, aztán a kétéves Máriával albérletet kellett keresniük. Ott éltek, és küszködtek a betegséggel, Mesznikow Imre közben keményen dolgozott, a kislányuk pedig, ahogyan iskolába került, örömükre csupa jelest hozott, a debreceni szakközépiskolában, ahol az idén érettségizik, most is kitűnő tanuló. Ő bejáróként minden délután meglátogatta az édesanyját, mikor kórházban volt, s vasárnap utaztak hozzá az édesapjával együtt. Az utolsó vasárnapon – melyről akkor még nem tudták, hogy az utolsó – az apa rántott húst készített, felesége még evett belőle egy kicsit. És nem sokkal azután, hogy hazaértek, jött a hír, hogy már nem él...

Az a nap, 2019. október 29-e a legszomorúbb az életükben. Mesznikow Imrének ettől kezdve a lánya adott erőt. Előbb Debrecenben letette a cukrászvizsgát, majd folytatta a tanulmányait a szakközépiskolában. Megmaradt bejárónak, hogy apja mellett lehessen. Az albérletből 2021-ben kiköltöztek, mert túl drágának tartották: a Dunántúlról kaptak kölcsönbe egy lakókocsit, berendezték a régi házuk helyén álló földkupac mellett a telkükön. Az ütött-kopott lakóautó bizony nem valami tágas, alig fér el benne a kettejük fekhelye, egy kicsi gáztűzhely a palackkal, valami szekrényke meg egy icipici asztal, székkel, sarokülőkével. Víz, villany nincs – a vizet az utcai kútból hozzák –, fűteni nem lehet. Mária a telet Hajdúszoboszlón, a keresztanyjánál tölti, onnan jár iskolába, apja pedig néha majd megfagy, de magára vesz minden ruhát, mert „valahogy ki kell bírni”. Tavasszal aztán visszatér a lánya, az ő büszkesége – aki amellett, hogy kitűnően tanul, nagyszerűen karatézik és versenyekre jár –, s az élet ismét emberibb arcot ölt a lakókocsi körül, melyet Lujza kutya őriz szorgalmasan. Jobb időben napközben inkább kint tartózkodnak, jöhet eső, vihar ilyenkor is persze, de tavasztól őszig mégis más. 

Tanulni ilyen körülmények között? Jómagam villany nélkül, petróleumlámpa mellett nőttem fel tanyán, a mai világban mégis nehezen értem, hogyan lehet megbirkózni ezzel, hiszen többek között tölteni kell az okostelefont és a laptopot a feladatok megoldásához, s áram csak a szomszédban vagy az iskolában van. De Máriának – aki különben az érettségi után katonai pályára készül – ez is sikerül.

Mesznikow Imre elérzékenyülten mutatja a fényképét. „Ő az én mindenem..., a szívem boldogsága” – néz rám könnybe lábadt szemmel, és szívéhez teszi a képet.

Pár nap múlva betölti a 65 évet, s a nyugdíjat már nagyon várja. Még nem tudja, mennyi lesz, de ahogyan számolta, meghaladhatja a 150 ezret. Mellette eljár napszámba, nem ijed meg semmilyen munkától. Van egy biciklije, vasárnaponként néha elindul vele csak úgy a határba, szeret barangolni. Beérné egy szoba-konyhás kicsi házzal, de a legolcsóbb is 12 millióba kerül Nádudvaron, így aztán ez egyelőre csak álom. De nem adja fel, dolgozni fog érte, míg bírja erővel. S hátha egyszer segít valaki...