Hű maradt Ibrányhoz

A Laskody-portát eltéveszteni sem lehet Ibrányban. Hatalmas fák, valóságos arborétum közepén egy nagyobb ház, az udvaron rengeteg madár meg egy öreg, ezüstszínű Suzuki, de a legkisebb fajtából. Hófehér szakállával, barátságos mosolyával a doktor úr se hétköznapi személyiség, élettörténete pedig egészen egyedi. S talán példa is a hűségről.

– Nem akartam én orvos lenni, papnak készültem a nyíregyházi gimnáziumban. Csak aztán hallgattam az egyik cimborámra, akiből velem együtt szintén orvos lett – kíséri be a nappaliba vendégeit, s kínálja hellyel a kényelmes fotelekben. Mindenütt rengeteg könyv, újságok, köztük a Szabad Föld összegyűjtött példányai, a falakon fényképek, az ablakokban pedig a fákon átszűrődő fények. Elmélyülésre alkalmas helyszín. 

Maga a ház a nyolcvanas évek elején készült, s majdnem a doktor úr szemébe került.

– Segítettem a mestereknek felhúzni a magasba egy vödör maltert, s a kilöttyent anyag a szemembe jutott. 

A nyíregyházi kórházban kötött ki, több napos kezelés után sikerült megmenteni a látását. Az volt az első és utolsó kórházi jelenése. Illetve járt ő többször is a kórházban, de sohasem betegként. Hanem gyógyítóként. Ma is jó egészségnek örvend, s mint ahogy nevetve mondja, „jó ideje tartom a versenysúlyomat”. Reggel hatkor kel, egy kis torna, majd szerény reggeli, aztán nyakába veszi a kertet, ami majd’ akkora, mint egy futballpálya, tele rengeteg fával, bokorral, s madáretetőkkel. A teraszon is van vagy öt, cinkék, rigók zsinatolnak rajtuk. 

Az ibrányiak tulajdonképpen Trianonnak köszönhetik Laskody doktort. A nagymajtényi édesapja ugyanis nem volt hajlandó felesküdni az oláh államra, inkább áttelepült az anyaországba, s Tiszaeszláron lett kántortanító. Maradt is ott egész életében. Talán a Tisza menti gyermekkor hatására döntött házigazdánk is az orvosegyetem elvégzése után, hogy a Tisza parti Ibrányban kezdi a körzeti orvosi életet.

– Az egyetem után bent maradtam a gyermekklinikán, de erőnek erejével katonaorvost akartak belőlem csinálni, nekem meg jobban tetszett a civil élet. Hallgattam hát egy régi falumbelire, aki Ibrányban tanított, s elfoglaltam örömmel az itteni állást. Ibrány már akkor nagy község volt, több mint ötezer emberrel, meg egyetlen orvossal, Juhász Pista bácsival.

Az akkori Ibrány persze nem a mai Ibrány, akkor volt egy keskeny makadámút át a községen, a többi utca meg, pláne, ha leestek a tavaszi, ősi esők, feneketlen sár. A népes tanyaközpontok, mint Jalapár vagy Tuskovány meg négy-öt kilométerre. Biciklivel, lóháton, ökör- meg lovasfogattal, de a legtöbbet gyalog járt. És sose tudta, mikor lesz rá szükség. Minden nap délután 2-ig rendelt, egy gyors ebéd, aztán beteglátogatás, háromtól pedig ismét rendelés – ameddig csak beteg volt a rendelőben. 

Az volt az igazi hőskor. Évente 300 szüléssel, ritka éjszaka volt, amit át tudott aludni ő, meg a család. Megszámlálhatatlanul sok gyermek világrajöttét segítette. Ma már azok is nagyszülők, s egészen a közelmúltig gyakran megesett, hogy az akkori nagymama hozta a pici unokáját a doktor bácsihoz. Az akkori körorvoslást se nagyon lehet összehasonlítani a maival. Ma már mindennel szakorvoshoz küldik az ember, de az ötvenes-hatvanas években egy jó körzeti orvosnak a foghúzástól a kisebb sebészeti beavatkozásig sok mindent el kellett végezni. S nem egyszer betegszállítónak is be kellett állnia. Sürgős esetekben, például egy gyomorperforáció esetén nem volt idő órákat várni a mentőre, saját kocsijával vitte kórházba a beteget. 

Szabadidejében legszívesebben méhészkedett, egy időben még a helyi méhészek szakcsoportját is vezette. Volt, mikor száznál is több méhcsaládja volt, de a rengeteg elfoglaltság miatt csak éjjel tudott időt szakítani az etetésükre. Akkor is épp a kertben méhészkedett, mikor az utcáról nagy kiabálást hall, s lélekszakadva rohan egy ember, hogy „jöjjön doktor úr, mert nagyon nagy baj van!” Egy nő egy traktor lépcsőjén utazott, s valahogy a kerekek alá zuhant. Súlyosan megsérült, ha nincs a doktor, s nem alkalmazza a szorítókötést, a verőér sérülése miatt pár perc alatt elvérzett volna. 

Ma már jó ideje nem méhészkedik, de azért egyáltalán nem unatkozik. Sokan kérdezik tőle, hogy szabadidejében mivel foglalkozik legszívesebben. És ő mindig azt feleli, hogy nem kell szabadidő. Az ember mindig foglalja el magát, kilencvenhat évesen is. 

– Azt is gyakran kérdik tőlem, „hogy tetszik lenni, doktor úr?”. Azt szoktam mondani, hogy a kornak megfelelően. Vagy egy kicsit jobban – meséli derűsen, de ezt már lent a kertben, séta közben a nagy fák alatt. Van itt mindenféle fa: gesztenye, kőris, hárs, tölgy, vadkörte.

A vadkörtefa alatt meg is állunk egy pillanatra, mert rengeteg gyümölcs van alatta, s azt kérdezem, mi lesz a sorsuk?

– Elültetem – feleli. – A magját elvetem, a kikelt csemetéket pedig majd elültetjük. 

Kicsit odébb aprócska gesztenyecseprenték nyújtózkodnak, azokra is hasonló sors vár. A vadkörtéket rigók csipkedik, távolabb meg cinkék röpdösnek az etetők körül, aztán leszállnak egy nagy műanyagteknőre – inni. A teknő egy régi-régi Wartburg tartozéka. Az autó már rég az enyészeté, de a teteje ötven év után is jó szolgálatot tesz. 

Hogy az udvaron álló huszonkét éves Suzukinak mi lesz a sorsa, nem tudni. Lehet, hogy az is madáritatóként végzi, de ma még kifogástalanul működik, a doktor úr pár napja ki is próbálta. De csak itt az udvaron, mert a nyáron lejárt a jogosítványa, s a családja lebeszélte a hosszabbításról. De talán nem is baj – így közelebb van az ibrányi emberekhez. Akikhez hű volt egész életében.