Misszió a világ tetején

Leszel a feleségem? – mérget vehetünk rá, hogy ez a kérdés még soha nem hangzott el a zanglai királyi palota erkélyén, ahol kétszáz éve Kőrösi Csoma Sándor magyar nyelvtudós, orientalista, a tibeti–angol szótár megalkotója is időzött. Ladakh a világ leggyönyörűbb tájai közé tartozik. A „magas hágók országát” joggal hívják Kis-Tibetnek, ami a Hi­­malája és a Karakorum hatalmas vonulatai között, a tibeti fennsík nyugati végén rejtőzik. Nyugaton Pakisztánnal, keleten pedig Kínával szomszédos, egyébként Indiához tartozik. Két japán ösztöndíjas magyar egyetemista, Irimiás Balázs és barátnője, Nagy Olga 2007-ben kerékpárral járta végig a lélegzetelállító vidéket. Annyira megérintették őket a látottak, hogy a következő évben visszamentek. Mielőtt eljutottak volna a télen-nyáron nehezen megközelíthető aprócska faluba, Zanglába, a fiatalember egy hirtelen ihlettől vezérelve a főváros, Leh piacán titokban vett egy gyöngyházberakásos ezüstgyűrűt. Céljukhoz érve, a faluban első útjuk a 3871 méter magasságban fekvő ladakhi királyok palotájához vezetett. 
Jó volt megpihenni a kalandokkal teli bringázás után, s az is megmelengette a szívüket, mikor a falakon magyar feliratokra találtak, és hát annak tudata is munkálkodott bennük, hogy Kőrösi Csoma valamikori szobájában lépkednek. Kiültek az építmény roskatag erkélyére, előttük a Zanszkár folyó édeni völgyének látképe, kőcsipkés hegygerincek, a falucska, a távoli apácakolostor és a valótlanul kék ég. Tiszta romantika! Azt gondolnánk, ha már úgyis ott az erkély, meg lehetne rendezni Rómeó és Júlia híres jelenetét. Ez egyébként Balázs fejében is megfordult, ennél különlegesebb hely nem is kell, az biztos, mindkettőjük számára emlékezetes marad, ugyanakkor a palotával kapcsolatos elköteleződésükhöz is passzol. Nem volt teátrális lánykérés. Ahogy szokott, ilyenkor a férfiember keresi a szavakat és pironkodva várja a hölgy válaszát. És Olga igent mondott. 

A fiatalok a 2000-es évek elején japán ösztöndíjasként Tokióban tanultak. Balázs műemlékes építészdoktorandusz-képzésben vett részt, Olga pedig a közgazdaságtan nemzetközi szervezetek szakterületén szerzett mesterdiplomát. Ha időben letették a vizsgáikat, nyáron jó két hónapjuk maradt arra, hogy kerékpártúrákon fedezzék fel az ázsiai térség szépségeit, a nagy távolság miatt a nyári vakációra hazajönni amúgy sem lett volna gazdaságos. Egyik alkalommal a világ harmadik legnagyobb szigetén, Borneón tekertek, s eljutottak az indonéziai Szulavézire is, amit korábban Celebesznek hívtak. Ez utóbbi kiruccanás fölöttébb problémásra sikeredett, miután Balázson kitört a rendkívül magas lázzal járó fertőző betegség, a Dengue-láz. Az orvosok félrediagnosztizálták, különböző antibiotikum-kúrákkal kísérleteztek, aminek az lett a következménye, hogy a szervezete teljesen legyengült, járni is alig tudott. A kórház zsúfolt betegszobájában végig mellette volt a párja, éjszakára a többi beteg hozzátartozóival együtt néha ötvenen is nyomorogtak a földre terített alkalmi fekvőhelyeken. Balázsnak jólesett a barátnője ragaszkodása és segítőkészsége, egyre inkább megerősödött benne a szándék, hogy szeretné összekötni vele az életét. A következő évben messzire elkerülték a trópusokat, inkább a hűvösebb Himalája felé vették az útjukat. És itt, a világ tetején történt meg a fentebb elmesélt lánykérés. 
Véletlen találkozások 
– Szerencsések voltunk, hogy az első túránkon a véletlennek köszönhetően találkoztunk Zangla királyával, akinek régi jó barátja a dalai láma. Királyi neve Gyalszen Nyima Norbu Namgyal Ldey, és a világ egyik legrégebbi, a X. század óta fennálló dinasztiájának a tagja, ugyanakkor rangja manapság semmiféle valós hatalommal nem rendelkezik, persze ettől függetlenül nagy tiszteletnek örvend a helyiek körében. Annak idején az ő családja fogadta be Kőrösi Csomát, aki 1823–24-ben „pénz és taps” nélkül kereste arrafelé a magyarság bölcsőjét, miközben a zanglai palota cellájában egy tibeti láma, Szangje Puncog segítségével megalkotott egy harmincezer szavas szójegyzéket, amit még utána is bővítgetett. Szóval: a palotához tartva szembejött velünk két férfi, az egyik őfelsége volt. Amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, ideadta az épület kulcsait, hogy körülnézhessünk. Azt is a lelkünkre kötötte, ha végeztünk, menjünk be hozzá egy teára a faluban lévő új palotájába, mert szereti vendégül látni a magyarokat. Nagyon különleges találkozás volt, kapcsolatunk barátivá alakult. Szomo­rúan hallottuk, hogy a Covid utáni évben eltávozott az égiekhez. 
Irimiás Balázs a királlyal való beszélgetés végén megígérte, hogy építészekből, műemlékvédőkből, régészekből szervez egy csapatot, és visszajönnek megmenteni a végveszélyben lévő palotát. Ezt már csak azért is kötelességüknek érezték, mert a vályogból és kőből készült épület az egyik, ha nem az egyetlen, közös, indiai–magyar vonatkozású történelmi emlékhely. Az uralkodó azonban csak legyintett, megjegyezvén, minden magyar ezzel köszönt el tőle, akivel csak összehozta a sors. Egyértelmű volt, hogy azonnali cselekvésre van szükség, és úgy gondolták, ez leginkább civil összefogással valósítható meg. Az első helyszíni felméréséket és munkálatokat 2008-ban végezte el egy hattagú magyar stáb helyi kőművesek, téglavetők és asztalosok bevonásával. A következő évben már magyarországi önkéntesekkel is kiegészült az expedíció, s különböző ötletekkel próbáltak magántámogatást szerezni a munkájukhoz, például tégla- és gerendajegyeket kínáltak megvételre. Aztán 2010-ben létrehozták a Csoma Szobája Alapítványt. 
Egyszer csak azt vették észre, hogy küldetésük kezd másról is szólni. Balázs felesége, elhagyva a terepmunkát, ellátogatott a falu iskolájába, ahol nem jutott minden osztálynak tanár. Így aztán, ha egy külföldi arra tévedt, azt szinte „berángatták” az éppen felügyelet nélküli osztályba, hogy kösse le a gyerekek figyelmét. Nos, Olga is így járt. Sikerült megértetnie magát, hiszen Ladakhban angolul zajlik a tanítás. A kedves fogadtatás és az iskolában látottak annyira megérintették, hogy az alapítvány profilját kibővítették az oktatással. Kísérletező kedvű, lelkes, angolul jól beszélő önkénteseket verbuváltak, akik nyaranta, amellett, hogy tanárokat helyettesítettek, bevezették a kézműves és zenei foglalkozásokat, illetve testnevelésórákkal dobták fel az unalmas tanrendet. 
Sztúpák felújítása 
– Terjedt a hírünk a világban, 2010-ben azzal keresett meg bennünket egy olasz szervezet, volna-e kedvünk sztúpákat, vagyis buddhista vallási építményeket is felújítani – meséli tovább a missziót vezető építész. – Persze, hogy volt kedvünk! Mindez oda vezetett, hogy felmértük, majd helyreállítottuk a környéken található, rossz állapotban lévő sztúpákat – köztük a romjaiban is lenyűgöző ladakhi Shey Nagy Sztúpát –, némelyik már nagyon kritikus állapotban volt. Ez a vállalásunk a helyi emberek között is kedvező fogadtatásra lelt. Ekkoriban már szinte hazajártunk, nyaranta több hónapot töltöttünk a régióban, csak éppen azt nem tudtuk, milyen lehet ott a téli időszak, amikor hermetikusan el vannak zárva a falvak a külvilágtól. Elindultam hát egy operatőr és egy újságíró társaságában Zanglába, ahová télen csak a befagyott Zanszkár folyón lehetett bejutni. Az indiai kormány építtetett ugyan egyeniskolákat, de a magasabban fekvő területek intézményeiben télen három hónapos kényszerszünetet kellett tartani, mert nem tudták az épületeket kifűteni. Zanglában a lakosság összegyűjtötte a pénzt arra, hogy a hideg beköszöntével is lehessen oktatás. A betonból épült állami iskolaépület erkélyét bevonták mezőgazdasági fóliával, hogy az így létrejövő „üvegházban” tanulhassanak a gyerekek. Nagyon megható volt ezt látni! Ha már felújítottuk a turistalátványosságnak is szánt királyi palotát, elérkezettnek láttuk az időt, hogy a helyiek életének jobbá tételéért is tegyünk valamit. Biztos vagyok benne, hogy ez a gondolat Csomának is tetszett volna. Kizárólag helyben található természetes anyagokból megépítettük az első, üveghomlokzatú passzívházat, vagyis egy szolár elveken működő napiskolát, majd annak sikere nyomán még két hasonlót húztunk fel a környéken. Sőt, a falu meglévő lakóházainak szolár elvű átalakítására is létrehoztunk egy programot. 
A sorsok fonala 
Amennyiben Balázs nem tölt el öt évet a tokiói egyetemen, nem biztos, hogy valaha is eljut Kis-Tibetbe, és bizonyára más kihívások kerülnek élete fókuszába. Csakhogy ő már gyerekkorában vágyott a Távol-Kelet megismerésére, előbb a harcművészetek izgatták, majd felnőttként a sikeresen működő japán társadalom titkai érdekelték. Elvégezte a közgazdaság-tudományi egyetemet, majd a műszaki egyetemen építészmérnöki diplomát szerzett. Elnyert egy japán állami ösztöndíjat ötéves doktori képzésre, a párja pedig egy hétéves ösztöndíjjal jutott ki közgazdászként nonprofit szervezetekkel kapcsolatos kurzusra. Főhősünk előzőleg hátizsákos turistaként „letesztelte” a szigetországot, végigstoppolta az utat, parkokban, erdőkben sátorozott. Jeles diplomájáért a szüleitől kapott ajándékba egy repülőjegyet, ő határozhatta meg, hová szóljon. Hongkong lett a célállomás, visszafelé pedig Tokió az indulási hely. Hogy mivel teszi a meg a köztes távolságot, azt a vakszerencsére bízta. Járatos volt már a kalandtúrákban, hiszen diákként a világban sokfelé stoppolt. Japán sok mindenre megtanította, élményei, tapasztalatai meghatározták az életszemléletét. A japán Waseda Egyetem műemléki csapatának tagjaként részt vett a kambodzsai Angkorban, a világ legnagyobb helyreállítási helyszínén, az elfeledett ősi városban végzett munkálatokban. Tokióban átélt földrengést, találkozott gésával, beszélt szilikon női robottal, rátalált sok építészeti csodára. A mai napig visszajár, testre szabott japán utak specialistájaként turistacsoportokat kalauzol. A messzi távolban Dobozember címmel forgatott kisfilmet, tervezett karbonvázas kerékpárt, idehaza pedig saját tervezésű és építésű tricikliről szolgálta fel az eszpresszókávét – mondhatni, igazán sokrétű, kreatív, olykor extrém tevékenység az övé. 

Voltak nagy találkozások is. Amikor a XIV. dalai láma, Tendzin Gyaco 2010 szeptemberében Budapesten járt – díszpolgárrá avatták és több mint húszezer érdeklődőnek tartott tanítást a sportarénában –, őszentsége ismerte Kőrösi Csoma élettörténetét, a zanglai királytól pedig hallott a Csoma Szobája Alapítvány tevékenységéről is, ezért fogadta őket egy személyes audienciára. Aztán 2014-ben részt vettek a Ladakh-ban tartott beavató szertartásán, a magyar csapat ezen eseményre időzítette a legnagyobb himalájai sztúpa felújításának befejezését. Épp az utolsó simításokat végezték, amikor konvojjal érkezett egy turista kinézetű úr is, aki megállt a dzsipjével és egyenesen a sztú­pához tartott. A baseballsapkás, napszemüveg mögé bújt férfit elsőre nem ismerték fel, de aztán kiderült, hogy maga a világhírű amerikai színész, Richard Gere áll előttük. Ugyanabban a szállodában lakott, ahol a magyar csapat. Bemutatkoztak egymásnak. Az egyik művezető, Barcza Gergő beceneve, Geri hallatán a nagy sztár a homlokára csapott, ugyanis akkor esett le neki, hogy a hotelben miért szólítja őt az összes szobalány és pincér Gerinek… 
– Hogy mit tanultam a tibetiektől? – kérdez vissza az erdélyi származású Irimiás Balázs. – Két különböző kultúrából jöttünk, de viszonylag hamar megtaláltuk a közös hangot… A zanglai misszió teljesen megváltoztatott. Azt is természetes és egészséges dolognak tartom, hogy a tibeti kultúrájú közösségekben még most is együtt él két-három generáció. Bár a fiatalok zajos nagyvárosokban tanulnak tovább, de szinte menekülnek vissza a családi nyugalomba. Magunk is megtapasztaltuk, milyen az, ha internet és telefon nélkül lelassul az idő. Sokkal jobban figyelünk egymásra és a környezetünkre. Önkénteseinkkel hetente kétszer is tartottunk elmélyült csoportos beszélgetéseket. Ilyenkor sok minden felszínre tört. Többen átértékelték a párkapcsolataikat, a munkasikereiket, és nem egy esetben gyökeresen megváltoztatták az életüket. Ennek köszönhetően vált egyre szorosabbá a csapat oszlopos tagja, Fehér Panni és a zanglai király fia, Stanzin Namgail herceg szerelme. Mintha csak az ősi család rejtett üzenete lett volna. Immáron Magyarországon élnek, Budapest és Zangla között ingáznak. A uralkodó halála óta a palota fenntartása is rájuk szállt. 
Mesébe illő szerelmi história, nem? Stanzin az első zanglai, aki visszafelé is elindult a Csoma által felépített hídon, kiveszi részét a magyarok alapítványi munkájából is. A csapat szeretné kamatoztatni idehaza a közösségi építészetben megszerzett tapasztalatait, ennek előkészületei már zajlanak. Nyáron pedig újra felkerekednek, és a magyarok számára oly fontos történelmi helyszínen, a zanglai palotánál emlékeznek meg a saját korában méltatlanul alábecsült géniusz, Kőrösi Csoma Sándor kétszáz évvel ezelőtti jelenlétéről. A megszépült palota falán domborművet avatnak az utazó nyelvtudós tiszteletére, berendeznek egy kisebb kiállítást a szoba előterében, és limitált példányban emlékérmet bocsátanak ki, melynek bevételét ugyancsak missziójukra fordítják. Mindezek azt erősítik meg bennünk, hogy a történetnek ezzel még nincs vége, sem a távolban, sem idehaza.