Mese

Egyszer egy kislány elárvult récefiókát talált a város széli szittyósnádas réten. Megörült neki, hazavitte. Elhatározta, hogy fölneveli. Jó meleg fészket készített egy kivénhedt kalapba; tetszett is a fáradt kis tityegő-totyogónak, mert mindjárt el is szenderedett. A kislány meg azon töprengett, hogy mit adhatna neki enni, amikor fölébred. Kenyeret morzsolt, kukoricalisztből kevertet kavart. Még egy nagy keserűlapuval meg is terített. De a kis récefi rá se nézett a morzsára s a kevertre, a tejet meg - mert azt is öntött egy műanyag csészécskébe a kislány - egyetlen tapsintással kiborította.
A kislány nem tudta, mitévő legyen. Szerencsére átjött a szomszéd bácsi, aki vadász-madarász ember volt.
- Hol szerezted ezt a vadrécefiókát?
- Vadréce? - ámult el a kislány. S elmondta, hol találta, és azt is elpanaszolta, hogy nem akar enni, csak szaladgál meg sipog-sápog a szegény árva.
- Hozz ki egy kis teknőt vagy mosdótálat az udvarra! - mondta a szomszéd bácsi.
Hozta a kislány a teknőt. Vizet engedtek bele. S a kis vadrécefiókát a vízre ültették.
- Hát legyet tudsz-e fogni?
- Megpróbálok - válaszolta a kislány bizonytalanul.
- Így kell azt, ni! - kapott el egy éppen arra tévedt legyet a bácsi és bedobta a vízbe. A récefióka egy szempillantás alatt bekapta. - Kényes kis madár ez, nem eszik mást, csak amit a rokonsága és ősei szoktak: legyet, szúnyogot és ehhez hasonlókat.
Meg is indult a légyvadászat, az egész család, még a nagymama is legyek után kémlelt. Aztán az utca minden gyereke is. Nem tudták olyan gyorsan fogdosni, amennyi Tihamérnak - mert közben nevet is adtak a kis kényes-igényes ínyencnek - elég lett volna. Darát-kevertet is szórtak a vízbe, amit lassan, a legyek ritkultával kezdett megszokni.
Így élt Tihamér, s őszre tekintélyes, fényes, színes tollazatú legénnyé gyarapodott. (...) Egészen háziasult. Még a kacsák nyelvét is megtanulta. Békésen trécselt velük, de ha felbosszantották, vágott a csőre, mint a villám, s a maga vízimadárnyelvén kiabált. Egyre érzékenyebb lett, egyre sűrűbben sértődött meg és kiabált. És olyan magasra felröppent, hogy a házikacsa-rokonság még álmában sem tudott volna olyan magasra szállni.
- Ki kell vágni a szárnyából - tanácsolta a szomszéd bácsi. - Ki kell vágni, ha meg akarod tartani.
De a kislánynak nem volt szíve, hogy kivágjon a Tihamér fényes szárnyából. Hová repülne? Nem hagy el minket, vigasztalta magát a kislány.
Aztán egy őszi este Tihamér nagyon kezdte nyújtogatni a nyakát. Már csak a maga vízimadárnyelvén mondta, amit mondani akart, és figyelt, figyelte az eget, ahonnan messze földre vonuló vadrécék hangja hallatszott alig hallhatóan. De Tihamér hallotta, jól hallotta, s válaszolt is. És egy hirtelen suhanással már fönn is volt, körözött egyet köszönésképpen a ház fölött, mondott is valamit, talán éppen a kislánynak, aztán eltűnt a szemük elől. Elvegyült a szabad égen szálló szabad testvérek seregében.
A házikacsák csak pillogtak, s elnehezülten totyogtak az ól felé. A kislány meg sírdogált, de aztán arra gondolt, hogy a tél múltával majd csak visszajön, s talán éppen ő hozza meg a tavaszt.
(Kányádi Sándor meséje)