Évfordulók

Halk hangú, melankolikus, már-már elfeledett poétája a XIX. század végi magyar irodalomnak a százötven éve született Reviczky Gyula (1855-1889).
Nem csupán kora egyik legkedveltebb költője, regényt, novellát, esszét is írt. Született lírikusként elmélkedéseinek, hullámzó érzelmeinek központja önmaga, a saját lelke volt és maradt. Hit és kételkedés, remény és lemondás, szenvedély és világfájdalom, tűnődés hatja át mély magányban gyökerező verseit. "Egy hitem van, egy vezérem: / Az igazság, ezt imádom. / S mégis, amit általéltem, / Amért küzdök, hazug álom." Végletek közt vergődő érzései hol szelíd bánatba, hol a rideg valóság és a nélkülözés pesszimizmusába csapnak át. "Ágyamra dőlök s álmodom / Egy régi édes álmot, / Boldog, ki tűr és megbocsát, / S ki szenved, százszor áldott."
A századvégi dekadencia szentimentális világlátása a finom megfigyelések és impreszsziók hangjával keveredik verseiben. Az igazi újság költészetében a fenntartás nélküli, klasszikus gátlásokat már nem ismerő líraiság volt, amellyel szenvedéseit, habár szelíden és szuggesztív erő nélkül, verseibe öntötte - méltatja az irodalomtörténet. Gyakran vigasztalja önmagát, vallja, hogy a szenvedés nemesít: "Úgy tekints az emberekre, / Hogy a föld se jó, se ferde; / Se gyönyör, se bú tanyája, / Csak magadnak képe, mása. / Ki sóhajtoz, ki mulat. / A világ csak - hangulat." Nem elég erős benne a szenvedély, hogy az új életérzés új formákat öltsön - de a hang majd átvezet az új vizeken járó Adyhoz.