Jeles napok

Régen úgy tartották, hogy "szemetet vétek a tűzbe vetni, mert a tüzet Isten adta, s ha nem lenne, megfagynánk". A fényt és meleget adó, közösségeket összetartó tűz - eget és földet összekapcsoló - jelentésére, az ég szavunk kettős értelmére (igei alakjára és a mennyet jelentő főnévre) Ipolyi Arnold hívta fel a figyelmet. Ősvallásunk papjainak, a gyuláknak a nevét is közös gyökről eredezteti a gyúlás, gyűlés vagy gyújtás, (össze)gyűjtés szavakkal, hiszen az évkör jeles napjain ők gyújtották meg az ünnepi tüzeket, amelyek mágikus ereje egybegyűjtötte a közösségeket. Ilyen örömtüzek égtek a tavasz kezdőnapján is, meggyújtott fáklyákkal körbejárták a határokat és a településeket, és innen vitték a megszentelt tüzet a családi tűzhelyekbe. Az ünnepet a nyugati kereszténység is megőrizte, napján (február 2.) Gyertyaszentelő Boldogasszonyt ünnepelte. A Világ Világosságát, Krisztus földi életét jelképező gyertyákat ilyenkor szentelték meg, és ezekről gyújtották meg a hívők otthonaikban a gyertyaszentelőkor kioltott új tüzeket. A tűz hírhozó tulajdonságát a csángó néphagyomány megőrizte: "Mikor sír a tűz, zakatol, azt mondják, veszekedés lesz." "Ha egy szikra kiugrik a tűzből, akkor idegen jő a házhoz." "Amikor erőst szikrázik a tűz, s valakire rászökik, akkor annak sok az irigye, s beszélnek róla." "A tűzbe nem szabad beletöpni. Nem tudom miért, de édesanyám mondta, hogy nem szabad." (Halász Péter gyűjtése)